Futás-Bringa-Túra
Kriszta még az UB után jelezte, hogy van egy ötlete futásra, egyelőre a hivatalos versenyeket elkerülve - a tanúhegyek teljesítménytúra 50-es távját nézte ki.
Mivel a május most jóval hűvösebb volt, mint megszokhattuk, ezen a napon sem okozott gondot a hőség.
Ragyogó napsütés, kitűnő futóidő ígérkezett, a nyári futócucc konkrétan hűvösnek tűnt reggel nyolc órakor.
A rajt Badacsonytördemicen volt, mivel ez egy teljesítménytúra, így nem volt fix rajt időpont, Ervin is indult a rövidebb távon, így hárman vágtunk neki az első emelkedőknek.
Erősen nyitott az útvonal, hiszen a durva mászások a Rodostó-úton kezdődtek, majd a bujdosók lépcsőjén teljesedtek ki.
A Rodostó útba még bele-bele futogattunk, de a lépcsőn aztán rendesen lógott a belünk, az enyém legalábbis nagyon.
Viszont jó tempót mentünk felfelé, hamar elértük a túra legnagyobb mászásának tetejét.
A Badacsony platóján aztán nagyon szép helyeken ment az útvonal, az első pecsételőhely a Ranolder keresztnél volt, csodás kilátással a tóra.
A fennsíkról az útvonal levezetett a Páholy-kőhöz, majd mászhattunk vissza, a kilátó érintése után aztán a kőkapun ereszkedve értünk a második pecsételőhelyre a Klastrom-kútnál, itt kínáltak pálinkával minket, de ez azért most korai lett volna.
Felcsíptük a csokikat és mentünk is tovább lefelé.
A következő állomás a Kolibri-kocsma volt Tomajon, itt járt egy ingyen ital, úgyhogy ittunk egy kólát. Innen az UB útvonalán futottunk Badacsonyörsre, ahol a Varga-pincészetbe felülről tértünk be, fura is volt a kihaltság, ezt a helyet eddig csak úgy láttam, hogy itt egy igencsak pezsgő UB frissítőpont van.
Most a pincészet felett egy szép kilátást biztosító helyen volt a pecsételőhely, itt fröccs járt volna, de most ezt is kihagytuk.
Felmásztunk a Folly-arborétum fölé, majd balra befordultunk az erdőbe és régi pincék romjai mellett futottunk a Pálos kolostorromig.
Az biztos, hogy régen is tudták, hová érdemes építkezni! Az itteni ponton meglepve láttam, hogy van dinnye, életemben nem ettem még májusban dinnyét és eleve fenntartásaim voltak a várható ízzel kapcsolatban, de ez teljesen rendben volt.
Miután megmásztuk az Örsi-hegy melletti hegyhátat, szép szőlők és pincék között ereszkedtünk le a Badacsonytomaj - Káptalantóti országútra.
Itt Kriszta is jelezte, amit éreztem, hogy fáradtak vagyunk, pont jókor jött a Borbély pince pecsételőhely. Erősen szemeztem itt a zsíros kenyérrel, de aztán inkább benyomtam egy gélt.
Feltöltöttük a víz készleteinket, aztán kicsit mentünk felfelé az országút szélén mielőtt jobbra letértünk a Tóti-hegy irányába. A Tóti-hegy megmászása és a panoráma megtekintése után szokás szerint szép útvonalon futottunk Káptalantótiba.
A falun átvágva aztán következett az újabb mászás a Csobánc várromjához, fent kis tekergés a dzsindzsában, újabb pecsét, majd ereszkedés Gyulakeszire.
Itt már sűrűn előzgettük a korai induló túrázók derékhadát, ők általában rengeteg ruhát cipeltek magukkal és látszott rajtuk, hogy igen csak melegük van, mivel a korai indulás 5-6 fokos hőmérséklete alaposan megtréfálta őket, mostanra azért a napos helyeken eléggé melegre váltott az idő.
Gyulakesziről a Szt. György hegyig lapos, erdős-mezős részen visz az út, egy átkeléssel az Eger-patakon és egy átkeléssel a tapolcai vasútvonalon.
A hegyre felfelé megettük Kriszta összes gumicukrát, majd a turistaháznál lévő pecsételőhelyen már rávetődtem a zsíros kenyérre, ami nagyon jól esett. Bekóláztunk, töltöttünk vizet és mentünk tovább.
A frissítéstől felerősödve simán megmásztuk a hegyet a bazaltorgonák között, majd fentről megnéztük az utolsó két megmászandó hegyet és lekocogtunk Hegymagasra.
A Szt. György hegyet Szigligettel összekötő kerékpárúton most jártam először, hallottam, hogy szép és tényleg az.
Érintetlen zsombékos réteken, erdőkön át vezet a Szigligeti hegy aljáig. Megmászva a BSZM második napjának befutóját jelentő emelkedőt, ez után felmásztunk a vár leges-legmagasabb pontjára, mert az volt az infó, hogy itt van valami kód, amit fel kell írni - nem volt.
Visszaereszkedtünk a várból a faluba, majd megmásztuk a jóval elhagyatottabb Hálás-tetőt, itt a Kámon-kőnél volt egy lyukasztós pont.
Eddigre már mindketten igen csak kezdtünk elfogyni, a versenyközpontig szépen el is éheztünk, szóval itt nagy lendülettel nyomtam be a virslit.
Hazafelé pedig még megálltunk Pápán a mekiben, energiapótlás miatt. Jó nap volt, szépen lesültünk és szereztünk némi izomlázat a következő napokra a lejtők miatt.
A következő lakóautózást a pünkösdi hétvégére tűztük ki, alapvetően jó idő ígérkezett, hétfői hidegfronttal. A célpont a szlovéniai kamniki Alpok volt.
Péntek délután autóztunk egészen Celjéig, majd a Savica völgyében. A völgyből aztán felmentünk az ekkor még nagyon gyér forgalmú, egyébként igen népszerű Solcava panorámaútra.
Itt egy hajtűkanyarban lévő kiépített parkoló-pihenőhelyen töltöttük az éjszakát, nagyon nyugodt hely volt, éjjel alig pár autó haladt csak el az úton.
Szép kilátás nyílt a közeli Podolseva település házaira és templomára.
Reggel visszagurultunk a Savica völgyébe, előtte megcsodáltuk az egyik panorámát amely miatt a szabadnapokon nagyon népszerű ez az útvonal.
A Logar-völgy bejárata melletti ingyenes parkolóban tettük le az autót. Innen indult a napi bringatúra, számos lehetséges verzió közül egy improvizált útvonal mellett döntöttünk.
Először begurultunk a Logar-völgybe, na ez is meseszép, hatalmas hegyek, virágos legelők, kristálytiszta patakok kísérték az utunkat. Szerencsére motoros járművek számára belépős a völgy, ezért nem is volt túl sok autó itt.
Egészen a völgy végéig tekertünk fel, majd visszafele jót száguldoztunk a szintkülönbség miatt. Közben megálltunk fotózni a virágos réteket, csobogó patakokat.
A völgy kijáratánál aztán balra fordulva elkezdtük megmászni a Paulitsch-hágót.
Ez rendesen megkérte a magáét, itt találtuk ki Zsuzsival, hogy elég lesz legurulni a másik oldalon, aztán eltekerni Bad Eisenkappel-be ebédelni és ugyanez visszafelé. Jó minőségű úton másztunk a hágó felé, egyik kanyarban egy törpe vízerőműnél megálltunk kicsit.
Fent aztán átgurultunk Ausztriába, rövid és erős lejtő következett, ahol megállapítottuk, hogy ez eddig valószínűleg Ausztria legszarabb minőségű országútja, keresztbe-hosszába szétrepedve, kátyúsodva, kb. tízen éve nem nyúlhattak hozzá.
Erre az sem mentség, hogy a Szlovén oldalon magasabb rendű az út, mint az Osztrákon.
A lejtő után másztunk tovább, mivel a hágó nem a hágóút legmagasabb pontja, az két kanyarral odébb volt 1380 méteres magasságban.
Innen, (hittem tévesen) hatalmas gurulás következik, de egy frászt, az út minősége katasztrófa volt, ezért sem lehetett elengedni a bringát, illetve azért, mert a hágónak ez az oldala jóval meredekebb, nem egyszer 16-18%-os volt a lejtő, folyamatosan húzni kellett a féket, izzottak a féktárcsák.
Miután szó szerint levergődtünk a hágóút aljára, következett egy nagyon kellemes száguldozás, jó úton egészen az 550 méteren fekvő Bad Eisenkappel településig.
Itt aztán alaposan megebédeltünk, mert, hát a hágót és a 830 méternyi szintet a durvábbik úton még egyszer meg kell mászni, oda pedig kell az energia.
Szépen visszatekertünk a hágó aljához, eddig még csak gyengén emelkedik az út, majd kezdődött a mászás, vagy 5 kilométeren keresztül. Túlzás nélkül állíthatom, hogy durván megfáradva értünk fel a hágóba.
A meredekebb részeken csak az úton keresztben szerpentinezve tudtam feltekerni.
Ezen a szakaszon már rengeteg volt a motoros, ez sajnos a hágóutak sajátossága, ők így "sportolnak", miközben a hegyek egész nap a motorok üvöltését visszhangozzák, ami szerintem legalábbis nem túl jó dolog.
Innen aztán végre jó úton hatalmas száguldozást rendeztünk az parkolóig. Mivel ránk fért a fürdés, alaposan megmerültünk a kb. 10 fokos Savicában.
A parkoló nap közben már zsúfoltabbá vált, ezért úgy döntöttünk, hogy más alvóhelyet keresünk. Át is autóztunk a Kamniska Bistrica patak völgyének felső végénél lévő parkolóba.
Igazi csoda hely ez is, égszín kék tóval, amelyet a patak közvetlenül itt fakadó bővizű karsztforrásai táplálnak. Körben pedig a Kamniki-Alpok sziklás csúcsai adták a panorámát.
A helyi kis büfében kitűnő csapolt sörrel és az itt készített almás rétessel zártuk a napot.
A parkoló estére szépen kiürült, a környék elcsendesedett, otthonossá vált, nyugodt éjszakánk volt.
Vasárnap reggeli után gyorsan csináltunk pár szendvicset, összeszedtük a hátizsákjainkat és megindultunk felfelé.
Közben megnéztük az itt legelésző és kolompoló tehenet és bociját. Azt terveztük, hogy a valószínűleg jóval forgalmasabb Grintovec felé vezető útvonal helyett a kamniki-hágón át a 2253 méter magas Braná csúcsra mászunk fel.
Erős kaptatóval indultunk felfelé, hatalmas mészkőfal alatt, majd felett vitt az út, kisvártatva a hágóban lévő menedékházhoz vezető teherlift alsó állomását érintettük.
Innen kevésbé volt meredek az út, szép erdőkön át, száraz patakmedreket érintve.
Mivel ennek a hegységnek az alkotó kőzete a mészkő, ezért például a Schneeberg-Rax-Windberg vonulathoz hasonlóan ritka a hegy oldalában folyó patak, amely annyira jellemzi a gránit alapkőzetű Alpok fő vonulatát.
Ezekben a medrekben csak hóolvadáskor, valamint a felhőszakadásokat követően folyik víz, de alap esetben szárazak.
A mészkőhegységek elnyelik a csapadékvíz legjavát, amelyek aztán a hegyek aljában bővizű források képében törnek elő. 1415 méter magasságban egy kis pihenőhelyhez értünk, itt kávéztunk egyet és mentünk tovább.
Az erdő itt már ritkult és egy alpesi rétet is kereszteztünk, balról a Braná, jobbról a Planjava masszívuma tornyosult fölénk.
A hágó előtt cikkcakkban másztuk meg az utolsó 300 méternyi szintet.
Itt már erős szél volt és nem volt túl meleg sem, így én már kabátot és hosszú nadrágot húztam, Zsuzsi még bírta rövidben.
Az 1870 méter magasan lévő hágóban egy nagyon jól felszerelt menedékházban ebédeltünk, még kártyával is lehetett fizetni!
A Braná csúcsa leginkább felhőbe burkolózott, mikor indultunk felfelé.
Azt aztán hamar láttuk, hogy a jelölt út még vastag hó alatt van és alternatívaként egy meredek törmeléklejtőn kellene átkelni, kis mérlegelés után 2000 méteres magasságból inkább visszafordultunk.
A hágóból szép kilátás nyílt a Logar-völgyre
Lefelé aztán jó tempót mentünk, aminek három napos izomláz lett a vége.
A hosszú lefelé után következett a napi fürdés, itt a forrás közelsége miatt csupán 6 fokos volt a patak vize, de ez nem akadályozott meg bennünket a fürdésben, mondhatni frissítő élmény volt.
Este még pótoltuk az energiát almás rétes-sör kombóval, majd nyugovóra tértünk.
Éjjel aztán az érkező hidegfrontból elkezdett esni az eső, ami magában nem is zavaró az autóban alváskor, mi viszont egy magas fenyőfa alatt álltunk, amelynek az ágairól az összegyűlt víz nagyobb cseppekben hatalmas kopogással érkezett az tetőre, ez némileg zavarta a nyugodt alvást.
Reggelre elállt az eső, csak néha szemerkélt, de a felhők alacsonyra szállva takarták a hegyeket.
Kis tollászkodás és reggeli után megindultunk hazafelé, Zsuzsi kinézett egy helyet pár száz méterrel lejjebb, hogy az információs tábla szerint van ott valami szurdok szerűség.
Na ez egy kanyargós, nagyon szűk, mintegy 20-30 méteres bevágódása volt a pataknak az sziklás alapkőzetbe, csodaszép volt, elképesztő helyeken jártunk, sok helyen annyira mély és szűk volt a bevágódás, hogy még a sziklaperemről sem láttuk a vizet, csak a hangját lehetett hallani.
Ez a Soteska-szurdok ha valaki erre jár, semmi esetre se hagyja ki.
Pár kilométerrel lejjebb a Velika Planina-ra vivő kabinos lift alsó állomásánál aztán úgy döntöttünk, hogy ahogyan terveztük, felmegyünk a fennsíkra, hátha szerencsénk lesz és oszlani kezd a felhőzet.
Nem lett aztán szerencsénk, de legalább nem volt tömeg sem.
Ez az 1500-1600 méteres magasságban fekvő fennsík az itteni pásztorszállásairól híres, ezek a hatalmas, karsztos legelőn elszórva úgy érezheti magát az ember, mintha valami film díszletei között sétálgatna.
A nagy kabinos felvonó 5 perc alatt ér a fennsík szélére, innen egy négyszemélyes ülőlifttel mentünk tovább, ami persze csurom vizes volt, annak ellenére, hogy a liftkezelő igyekezett letörölgetni, mintha dézsába ültünk volna.
Fent sűrű sejtelmes ködben, állandóan szemerkélő eső mellett néztünk körül, így a fotók is eléggé szürkére sikerültek.
Az építmények jellegzetessége, hogy együtt lakott ember és állat, a szálláshelyként épített szoba alatt körben az istállóban álló tehenek mintegy élő radiátorként fűtötték hidegebb éjszakákon a lakóhelyiséget.
A kis pásztorfalunak saját kápolnája is van. Mára már nem ez a fő tevékenység itt, bár legelésző tehenek bőven akadtak, a legtöbb istálló már szuvenírt, helyi élelmiszereket árusító üzletté, vagy bérelhető szálláshellyé lett alakítva.
Sok félig-meddig elbontott sílift is van itt, telente ez a hely viszont már inkább a túrasízők paradicsoma, csodálkoztunk is, hogy nem a világörökség része ez a hely.
Mentünk egy kört, az ülőlifthez egy kis nyaralótelepen keresztül másztunk vissza, az itteni kis házikók szintén az istállók stílusához igazodva épültek. Innen aztán már egyenesen hazafelé vettük az irányt.
Út közben Zsuzsi utánaolvasott az ország újkori történelmének, mert kíváncsiak voltunk arra, hogy a rendszerváltás után, a széteső Jugoszlávia romjain épült kis ország mégis miképp jutott olyan szintre ami Ausztriával vetekszik? Az olyan "szokásos" dolgok mellett, mint az, hogy versenyképes oktatásba invesztálás, tudásalapú gazdaság, sokszínű, több lábon álló ipar, kiegyensúlyozott társadalmi viszonyok megteremtésére való törekvés, amelyeknek köszönhetően egy ország sikeres lehet, feltűnt az is, hogy bár a választásokon jobb és baloldali kormányzatok követik egymást, ennek igazából itt nincsen különösebb hatása sem a társadalomra, sem pedig a gazdasági fejlődésre.
Hiszen az egész ország egy irányba tart és ellentétben a hazai helyzettel, itt nem gondolja a népesség egyik fele sem a másikról azt, hogy attól, mert a másik ember más irányban-pártban látja az ország fejlődésének útját, az rögvest a közvetlen ellensége lenne.
Ezzel kiegészítve mondhatni nem volt túl lelkesítő hazatérni az itteni autoriter, félfeudális keretek között a lejtmenetből kiutat egyelőre nem nagyon találó, egyre inkább szétzilált társadalmú kis hazánkba.