Fertő? Körbefutva! Burgenland Extrem 2019

Az előző bejegyzésben vétettem egy hibát, a tó hivatalos neve csupán annyi, hogy: "Fertő", nem pedig Fertő-tó persze ez így elsőre nem egy kifejezetten pozitív jelentéssel bíró szó, ezért jobban is hangzik az utóbbi név.

Ennyi elég is bevezetésnek, rá is térek a lényegre. Vigyázat, megaposzt, csak akkor vágj bele ha van időd!

A nevezést követő 14 hetes felkészülési időszakban 1347 kilométert futottam, három hét emelkedő kilométerszám, egy hét pihenő, majd ez a négy hetes blokk ismételve emelkedő összes kilométerszámmal.

Szerencsére az elnyúló nyárias ősz után bőven volt alkalmam igazi télies időjárás és útviszonyok között futni, többek között két maratoni távot is. Hogy miért volt ez fontos? Nemsokára kiderül!

A rendezvény nem futóverseny, ennek ellenére az elszántabb ultrások szép számmal képviseltették magukat mindhárom távon. A klasszikus tókerülés mellett Hegykőről indult a 80 kilométeres táv, Apetlonból pedig 60 kilométeres szakasz résztvevői rajtoltak. 

Ahogy közeledett a rajt, úgy vált egyre bizonyosabbá, hogy az időjárás az idén is rászolgál a verseny nevére és biztosítja az extrém körítést, ha a tó körbefutása magában nem lenne elég kihívás. Az Európa déli részén keleti irányban elhúzó mediterrán ciklon (Az idei Spartarthlon beszámolókból ismerős időjárási jelenség kissé szelídebb formája) megszórta az országot hóval, szerencsére inkább a déli részt, de jutott a Fertő vidékére is. Nagyjából az Oggau-Illmitz vonaltól délre voltak havasak az utak, az északi rész hómentes volt.

A ciklon elhúzása után pedig annak a hátoldalán erős, olykor viharos észak/északnyugati szél szállította a jéghideg levegőt, a prognózis szerint pénteken délben tetőző szélerősséggel. Összességében minden körülmény adott volt egy izgalmas futáshoz!

A rajt pénteki 4:30-as időpontja miatt sajnos az azt megelőző pihentető alvás kimaradt, csütörtök délután fél héttől nyolcig aludtam másfél órát, aztán már csak forgolódtam éjjel 11-ig, szegény Zsuzsi sem tudott aludni, hiszen már előtte is értem izgult, sokkal jobban mint én magamért.

Ez után következett egy kis "reggeli" (éjfél előtt), kv és a menetrendszerű dolgok:D. Negyed egykor indultam Oggauba (Oka), fél kettőkor értem oda, így volt még 3 órám ejtőzni. Az indulók részére megnyitott Városháza emeletén és pincéjében is voltak nagy termek ahol reggelizni/gyülekezni lehetett. A startig gyorsan elrepült az idő, a többi futóval beálltunk az első sorba és a polgármester félperces beszéde után már neki is indultunk.

Naivan azt gondoltam, hogy az első 40 kilométeren nem kell senkit kerülgetni, mert majd csak akkor fogom utolérni a Hegykőről 7:30-kor induló túrázókat. Nagyot tévedtem, mert egészen Balfig (23km) előzgetni kellett rajtszámos túrázókat, akik  órákkal a hivatalos rajtidőpont előtt elindultak.

A rajt után rögtön bevetettük magunkat a szőlőhegyek világába és egészen Balfig hullámvasutaztunk, sokszor meglehetősen kemény mászós szakaszokkal, az utakat leginkább letaposott és vékony friss porhó borította, a Bondi meglepően jól tapadt, bár a hólánc nálam volt végig, nem kellett felvenni, igaz az osztrák részen kőzuzalékkal is leszórták a meredek részeket. 

Átfutottam közben Rust-on és Mörbisch-en a határon. Fertőrákoson végig lefelé futottam, majd a végén ismét mászni kellett egy kicsit. A sötétben nem sokat láttam, de emlékszem arra, hogy nagyon szép kilátás van erről a szakaszról. 

Most csak a tóparti települések fényei és a másodfokú viharjelzés villogó lámpái látszottak kelet felé nézve, a hátszelet gyakorlatilag szélcsendnek éreztem és már ekkor is sejtettem, hogy ennek meglesz még a böjtje amint átértem a tó keleti oldalára.

Balfon gyorsan újratöltöttem a kulacsokat sponserrel, a víz helyett forró teával kevertem be a port, mivel a por citromos ízű, kitűnően ment a teához és a hideg miatt jobban is esett így, igaz kb. 15 perc alatt ki is hűlt...

A tó déli partján általában csak a településeken volt "úgy-ahogy" eltakarítva a hó a bicikliútról, a települések között lefagyott, csúszós és persze továbbra is hullámzó volt az út. Kicsit elkezdtem aggódni, hogy körbe tudom-e futni a tavat, mert a hóban futás és a folyamatos fel-le, eléggé fárasztó volt, nem beszélve a hajnali hidegtől. 

Mivel az út a havas szakaszokon azért csúszott, nem lehetett klasszikus módon előtalpról elrugaszkodni futás közben, mert akkor kicsúszik a cipő, így inkább teli talpról történik az ellépés és sokkal inkább kell mobilizálni a felsőtestet a láb tehermentesítéséhez. Persze így lassabb a tempó is és a vádli helyett a combizom dolgozik többet.

A sok havas hosszú edzésnek köszönhetően már eléggé jól tudom alkalmazni ezt a technikát (kb. pingvinmozgás)

Hidegség méltó volt a nevéhez, nagyon hideg volt, a hegykői frissítőhöz érve már mindkét kulacsomba belefagyott a folyadék, szerencsére itt a forró teával fel tudtam olvasztani.

Hegykő végén elhagytam a bicikliutat és letaposott havas földúton trappoltam Sarrod felé,  a teljes 80-as távon induló túrázó mezőnyt előzgetni kellett, ami  kitaposott nyomok miatt nem volt könnyű mutatvány, vigyáztam a bokámra nagyon. Szép vidékeken haladt az útvonal, közben a nap is felkelt és az előrejelzéssel ellentétben napos idő ígérkezett.

Rétek, ligetes területek, karámok és sok kíváncsi ló, birka, szürke marha nézte, hogy hová tart ez a sok ember a fagyos reggelen.

Sarrodon 40 kilométernél a terv szerint 4 órája voltam úton, a kócsagvárban frissítettem egy gyorsat (por betölt+meleg tea rá), felvettem a kabátom alá még egy futókabátot, lecseréltem a sapkámat szárazra és a kockára fagyott csősálamat is a Zsuzsitól kapott vastagabbra, majd futottam is tovább. 

A Fertőújlak felé vezető út aztán igen gyászos állapotban volt, eleve "teknőshát", domború keresztmetszetű, féloldalasan terheli a lábakat, havas, jeges, csúszós, valamint kezdtünk belefordulni a szembeszélbe én pedig az alváshiány miatt álmosodtam is (erre számítottam). 

Mint valami csodás délibáb, úgy tűnt fel az előzetes itinerben nem jelölt frissítőpont a Hanság-főcsatorna zsilipjénél, egész eddig azon bosszankodtam, hogy miért nem passzíroztam be egy energiaitalt a zsákomba itt pedig kartonokban feltornyozva állt a redbull, be is nyomtam egyet, forró teával kísérve, mert azért továbbra sem volt meleg, a nap sütött, de a szél semlegesítette a melegítő hatását.

A koffein aztán alaposan fenéken billentett, belefeküdtem a szélbe és elkezdtem erőből tolni neki, hogy mielőbb túl legyek ezen a szakaszon. Sétáló, vagy lassabban haladó futótársakat előzgettem, közülük ketten be is soroltak a szélárnyékomba, ettől még motiváltabban "toltam a szelet" előttük is. Fertőújlakon átrobogva aztán az út legsivárabb, legegyenesebb szakasza következett a határig. Akkora oldalszél fújt, hogy neki lehetett támaszkodni.

Itt szóba elegyedtem az egyik osztrák futóval akinek szélárnyékot adtam, elmesélte, hogy még soha nem ért célba és ez a negyedik alkalom, hogy megpróbálja (végül előttem ért be), részt vett a hírhedt 2015-ös versenyen, ahol az indulók mindössze 10% ért be a célba (előbb szakadó eső, majd hó és viharos szél volt, akkor Apetlonig jutott majd ott 4 órát várt a buszra ami visszavitte a rajthoz).

A határon átkelve az Apetlonba (ennek a településnek nagyon "görög sportág" ízű neve van:D) vezető úton ismét totál pofaszelet kaptam. Apetlonban csak egy gyors utántöltésre álltam meg majd következett Illmitz, ahol a főutat elhagyva balra kellett tartani, egy futó benézte az irányjelzést (nekem könnyű dolgom volt mert az órámon tárolt útvonal jelezte merre kell mennem) és elment egyenesen, hiába kurjongattam neki, nem hallotta. 

Következett az újabb totál szembeszeles szakasz, befagyott szikes tavak és végtelen puszták között ahol semmi nem állt a szél útjába, itt sokaknak annyira elegük lett, hogy hátrafelé gyalogoltak, hogy ne szemből kapják az áldást:D

A parton a beszédes nevű "Hölle" (pokol) településrészen át végre ismét oldalszélbe fordultam. Itt a kilátótoronynál lévő frissítőn töltöttem újra és nekivágtam a hosszú keleti partnak. Annak a tudatában, hogy a szembeszelet letudtam és beláttam a teljes előttem álló partszakaszt, főleg a túlpartot, ahol légvonalban pár kilométerre volt csak a cél, közöttünk pedig a befagyott tó.

Végig előztem az Apetlonból indult mezőnyt is, Podersdorfban éppen ezért hatalmas sor volt a frissítőpont étterme előtt, kint pedig csak egy edény maradék tea árválkodott, amelynek a csapja csak csepegést engedett...szóval felmértem a készleteimet és úgy döntöttem, hogy nem pazarlom az időt, hanem mielőbb igyekszem Neusiedl-be érni, ahol reményeim szerint majd rendesen utántölthetem a készleteket. 

Ezen a partszakaszon már nád, bokor és erdősáv védett a széltől, kellemes volt a futás, főleg, hogy már csak egy maraton volt hátra, 72 kilométer pedig már mögöttem. Sűrű volt a mezőny is, rengeteget kellett kerülgetni a túrázókat.

Neusiedl-ban a Pannoneumban aztán olyan szintű ellátás volt mint valami konferencia állófogadásán, hatalmas hely, hideg, meleg ételek, italok minden mennyiségben. Itt gyorsan zabáltam (szó szerint), betömtem a kalácsot, ittam rá, nyeltem, közben kevertem a kulacsokba is italt. Végül még két kalács közé tettem felvágottat és szedelődzködtem is, ezt az első pár száz méteren tömtem be miközben örültem, hogy teljesen rendben van a gyomrom, simán beveszi a szilárd ételt.

A part menti települések között következett Jois,  sokan a "falu alatt" levágtak és rövidítettek, megspórolva a mászást, én tartottam magamat a hivatalos útvonalhoz. Ez a szakasz ismerős volt, Zsuzsival itt futottunk még az ősszel, jó emlékek:) Erre gondolva aztán megint tudtam jobb tempót menni (6:10-6:30-as kilométerek már jónak számítanak ilyenkor nálam:))

Közben egyre többet gondoltam arra, hogy lassan már csak egy félmaratonnyira vagyok a céltól. Purbach-ban az utolsó frissítőn bográcsokban ínycsiklandó ételeket kínáltak, de ezeket futás közben nem kockáztattam meg. Bár itt is időztem, a faluból kiérve másodpercre pontosan 12 óra alatt futottam a 100 kilométert, amivel a körülmények ismeretében elégedett voltam. 

Innen már csak 14 kilométer volt vissza, de ez aztán abból a tipikus "telik de nem múlik" fajtából, körülbelül úgy éreztem, hogy egy helyben futok, meg sétálok, mikor éppen elfogyott a futókedvem.

Megcsodáltam még a naplementét, feltettem a fejlámpát és mentem tovább, már nehezen vettem rá magamat a futásra, pedig a fáradtságon kívül nem volt bajom, néha fájt a talpam kicsit, Donnerskirchen-en már csak átsétáltam, a bicikliút felkapaszkodott az országút mellé, rámsötétedett. 

Felrémlett egy beszámolóból, amelyben írta valaki, hogy "az oggaui templom egyszer csak feltűnik a sötétből előtted, akkor már közel a cél" hát fel is tűnt egy kivilágított templom, de ilyen babszemnyi méretben, mert annyira messze volt, gondoltam, hogy tuti valami távolabbi falu temploma. Mondanom sem kell, persze az oggau-i templom volt az.

Be is ugrott egy másik hozzászólás arról, mi számít hosszú vagy rövid útszakasznak:

"Oiso des Stickl kunntast geh a." válaszolta valaki egy kérdésre az esemény FB oldalán, hogy fuvart keres a rajt/célba Fertőrákosról, burgenlandi tájszólásban, "Also diese Stück könntest (du) gehen", azaz ezt a kis szakaszt (15 km) már lesétálhatod pluszban előtte utána, ezt a tájszólást még írásban is nehéz megérteni, nem, hogy szóban:D

A bicikliút elkezdett lejteni, ritkás mezőnyben értem egy elágazáshoz, ahol az útvonal és a jelölés szerint balra kellett menni és úgy beérni Oggauba a tó felől, de ahogy néztem előttem és utánam is inkább az egyenesen a faluba vezető országutat választották, mintegy 2 kilométert megspórolva ezzel.

Én csak összeszorítottam a fogamat és szépen lefordultam a jelölt irányba, előttem volt távolabb egy páros, ezen kívül tökegyedül voltam, mögöttem senki, borzasztó álmosan poroszkáltam, inkább sétálva és arra gondoltam, ha itt ragadok, akkor megfagyok, telefonom lemerült már rég és maximum a fejlámpámmal tudok s.o.s. jelet küldeni a fejem felett a schwechat-i landoláshoz besoroló repülőgépeknek. 

Ettől a gondolattól még a furán beszűkült tudatállapotomban is megijedtem, ez adott egy adrenalinlöketet ami kicsit feldobott és ismét futásra váltottam, megelőztem az előttem levő párost, beértem Oggauba, jobbra fordultam és a jelölt úton haladtam a cél felé, közben még megállt mellettem egy autó, hogy ne forduljak balra a faluban, mert ha egyenesen megyek akkor hamarabb odaérek a célhoz, mondtam köszi, aztán fordultam is balra, nem értem miért gondolta bárki is, hogy azért jöttem, hogy levágjam a hivatalos útvonalat pár perc előnyért, holott nem is volt hivatalos időmérés, mert ez nem verseny, inkább amolyan osztrák "camino" zarándoklat. 

A célban aztán taps és kérdés, hogy melyik távon indultam, 60, vagy 80 kilométer (ettől függött milyen érem jár), mondom teljes tókör, na akkor mindenki elkezdett ollézni, tapsolni, ujjongani, nagy élmény volt! Sokat itt sem időztem, ahogy voltam beültem a kocsiba és azt fullra felfűtve hazavezettem még mielőtt elviselhetetlenül rám tört volna az álmosság.

Kerek 14 óra alatt értem be, ezzel elégedett vagyok, ugyanezt a kört érzésem szerint jó időben, csúszkálás, szélvihar nélkül úgy, hogy a frissítésemet nem magamnak kell vinnem, minimum egy órával gyorsabban le tudnám futni.

Itthon vacogtam még rendesen a kimerültségtől és a hőveszteségtől, de Zsuzsi vacsorával és minden földi jóval várt, így hamar egy kád forró vízben heverve egy pohár vörösborral tartottam neki az élménybeszámolót. Sokat aggódott értem, mint mindig, nagyon akart kísérni, vagy a célban várni, de most nem tudtuk megoldani a logisztikát és semmiképpen sem akartam kitenni annak, hogy egy álló napon át fagyoskodjon a part különböző pontjain rám várva, így telefonon követte a haladásomat, egészen addig míg az enyém le nem merült.

Az órám végig bírta, persze út közben kicsit rátöltöttem a biztonság kedvéért.

A Kínából rendelt mp3 lejátszó is kitűnően bevált, végig ment, bírta, 10 óra után ránéztem és még félig volt az akkumulátora, mindez full fém házban, veszteségmentes tömörítést is tud és mindössze 25 dollár volt szállítással együtt:) (Benjie 5S) csak ajánlani tudom annak aki hosszú üzemidejű minőségi készüléket keres (és nem akar ezért kb. 50 ezer Forintot kiadni).

A ruházkodás - Sarrodtól 6 réteg ruha volt rajtam felül és nem is éreztem ezt soknak, követtem a "Zwiebelprinzip"-et, azaz a hagyma rétegeihez hasonló öltözködést. Alul egy technikai felső (Decathlonos), rajta egy technikai rövidujjú (Jack Wolfskin), azon egy melegebb technikai felső (Mammut), ezen egy technikai pulover (Salewa), majd egy vékony légáteresztő széldzseki (Salomon 168) és egy futókabát (Salomon Advanced). Alul boxeralsó (ez nem dörzsöl ki), Decathlonos rövid futózokni, Compressport szár, rövid kompressziós futónadrág és minderre rá a szélvédős Nike Shield hosszú futónadrág. Kezemen egy vékony és egy vastag futókesztyű.

A derekamon a tárolóöv, benne az összes gél (8db, egy híján mind megettem), rajtam a Salomon futózsák, benne a megkirándultatott hólánc, Sarrodig a vékony széldzseki, egy hővédő takarófólia, 6 zacskó Sponser Long Energy (4 zacskót fogyasztottam), igazolvány, zsebkendők, plusz csősál és sapka, meg 2 db. mogyorókrémes puha zabkeksz (legális dopping), elöl meg a két kulacs, szóval alaposan ki voltam tömve.

A stratégia az volt, hogy igyekszem minél kevesebbet időzni a frissítőpontokon és sehol, még egy percre sem nem ülök le, ehhez tartottam is magamat. Kb. öt pisiszünet is volt, jelezve, hogy megfelelően hidratáltam.

A Hoka Bondi 6 pedig - most már bizonyosan állítom, az eddigi legjobb cipőm, végig finoman csillapított egyáltalán nem éreztem fájdalmat és fáradtságot az izületeimben.

Bár este azért a kocsiból kiszállva kihívás volt felmászni a második emeletre mára minimális izomlázon kívül semmi bajom, igaz Zsuzsi azóta is lesi a kívánságaimat (mondjuk ez bármelyik napra érvényes), tehát így könnyű regenerálódni. 

Nem utolsó sorban ő viselte el, hogy gyakorlatilag minden nap futottam, értem haza ázottam fázottan, voltam fáradt és ő végig motivált mégis a támogatásával, igaz egy háromszoros ironman teljesítő jól tudja, hogy mit jelent a felkészülés.