"Fej, hogy kibírd,..." UB 2024

"Egy barátom azt mondta, három dolog kell a futáshoz:

fej, hogy kibírd, gyomor, hogy megemészd a dolgokat, és fog, amit csikorgatnod kell"

Ez az idézet az Ultra című filmmel került be a futó köztudatba, a rendező/főszereplő Balázs narrálta, de az idézet maga valószínűleg Lőw Andrástól származhat.

A hatodik ultrabalatonomra készülve belegondoltam, hogy ezzel a sorozattal vajon már rutinos UB teljesítőnek számítok-e? Egyáltalán létezhet-e rutin ilyen távon? Minden egyes teljesítésénél voltak új élmények és új helyzetek, de alapvetően a teljesítés nehézsége, a mélypontok, a könnyebb, nehezebb szakaszok mutatnak egy nagyjából állandó mintázatot.

Most ismét úgy állhattam a rajtba, hogy az ősszel indulok a Spartathlonon, így ez tulajdonképpen egy hosszú felkészülési futás erre. A motivációm töretlen tudott maradni az UB tekintetében, semmiféle jelét nem tapasztalom annak, hogy ráuntam volna.

Szintén elgondolkodtam azon, hogy az a tény, hogy a teljes partvonalat úgy ismerem mint a tenyeremet, álmomból felkeltve végig tudom sorolni a településeket és azt, hogy ott milyen látnivalók vannak, milyen az út minősége, hol emelkedik, hol lejt, hol szokott érni a napnyugta és hol a pirkadat és, hogy általában hogyan szoktam érezni magamat egy adott szakaszon, mindez vajon előny-e, vagy hátrány?

Elképzelni sem tudom, milyen lehet úgy futni az UB-n, hogy nem tudja az ember, hogy éppen hol van, nyilván engem nyomaszthatna az, hogy pontosan tudom mi következik, de egy ilyen távon számomra nagyon nyomasztó lenne, ha csak annyit érzékelnék az egészből, hogy mondjuk fogalmam sincsen hol vagyok, futottam már 140 kilométert és még hátra van 70.

Ebbe szerintem sokan belerogynak fejben és ha a fej nem tudja körbefutni a tavat, akkor teljesen mindegy, mennyire felkészült fizikailag a futó. Csupán fizikailag viszi körbe a test a fejet, valójában a fej hajtja körbe a testet.

Szóval összességében a tapasztalat és az ismeret előny, nem is elhanyagolható mértékű. Ugyanez a tapasztalat persze teherként is tud nehezedni.

A BSZM után szépen futogattam tovább, következett egy kora nyári hőmérsékleteket hozó időszak március és április fordulóján, amikor eléggé gyorsan kellett hozzászokni a 25-30 fokos hőmérsékletben futásokhoz.

Gondoltam is ekkor, hogy az átlagosnál jóval magasabb hőmérséklet kitart az UB-ig és biztosan hőségben kell majd futni, így nagyon jó, hogy idejekorán hozzászokik az ember.

Ez persze tévedés volt, mert az UB előtt úgy három héttel visszaváltott az időjárás a télies arcára és az UB előtt egy héttel még konkrétan téli futócuccban róttam a kilométereket a plusz három fokban.

Aztán a verseny előtt ismét nyárias napok jöttek én pedig élveztem a könnyed, "rávezető" rövid futásokat a kizöldült, virágzó természetben.

Közben bejárattam a Gaviota 5-t, ami nagy meglepődésemre teljesen új, sokkal puhább talppal érkezett, mint amilyen a hármas, vagy a négyes modell volt, érzésre annyira puha, mint egy On Cloud cipő, rögtön vettem két párat, de ezeket valószínűleg el is használom majd a Spartathlonig.

Az UB előtti másfél hétben elkezdtem figyelni a részletesebb előre jelzési modelleket, amelyek már a kezdettől jelezték, hogy a csapadékmentes "jóidő" egészen a verseny napjáig kitart. De a versenyre már hűvösebb és csapadékosabb periódust jeleztek, az aztán be is jött.

Csütörtökön délelőtt Zsuzsi biciklivel indult Füredre én pedig pár órával utána autóval, a csendes, mélázós odaút után délután kettőre értem a füredi versenyközpontba.

Felvettem a rajtcsomagot, leadtam az öt pontra előre küldendő frissítésemet (Badacsonyörs, Keszthely, Máriafürdő, Földvár, Kenese), idén is önellátással készültem erre a körre, nekem ez a műfajom. 

Krisztáék is hamar megérkeztek, majd Zsuzsi is egy 130 kilométeres szembeszeles biciklizés után - ő ezzel melegített be a szombat este rajtoló csapatban való rövidebb futására.

Mivel baljós fellegek kezdtek gyülekezni déli irányból és csapadékradar sem festett jól, gyorsan továbbálltunk, távozásunk után úgy 10 perccel kiadós felhőszakadás, némi jégesővel kapta el az északi part ezen részét és persze a versenyközpontot.

Akaliban nagyon kedves szállásadók fogadtak minket, hogy ne csak a szállás legyen kifogástalan. Lelkesen érdeklődtek a várható futásunkról.

Egy ilyen bekészített üdvözlettel vártak minket.

Este pakolás, készülődés, latolgatás, majd egy jó vacsora következett, a rajtszámomat a várható esőre készülve kinezio tape-el "megpatkoltam" a lyukaknál, hogy ne szakadjon le a tartóról. Aztán megnéztünk valami kevésbé maradandó emlékeket maga után hagyó akciófilmet a netflixen és lefeküdtünk aludni.

Még soha nem sikerült ilyen jól aludnom UB előtt, másnap reggel ébresztőre keltem, ami még a hétköznapokban sem jellemző rám, mert felébredek előtte.

Igaz nem voltam túl friss, mivel a verseny előtti héten érezte, hogy átment rajtam valami betegség, kedden olyan nehéz fejjel ébredtem, hogy egész nap csak lézengtem, szerdára jobb lett a helyzet, csütörtökön pedig már jó voltam, de tudtam, hogy azért ez most nem a legjobbkor jött és egészen biztosan vett ki belőlem energiát.

Hajnalban még lecsekkoltam az időjárást, azt jelezte a legutolsó szimuláció, hogy esőben indulunk, ami velünk is marad az első egy-két órában, majd délután lesz némi napsütés ami az adott légköri helyzetben bizony sanszos, hogy kialakítja a maga mérges kis záporait, majd estére aztán távozik a nedves levegő és átfordul a délkeleti légáramlás is északiba. Ez meglehetősen pontos volt, részeltek később.

A rajtban találkozás sok, azaz egyre több ismerőssel, ezúttal új helyszínen, lent a Spar melletti parkolóban, megspórolva a bokapróbáló első 500 métert.

A speaker rajtot megelőző szlogenjeit már kívülről fújom, visszaszámlálás, dudaszó és rajt.

Még a hajógyári úton megpróbálok viszonylag ritkásabb mezőnybe helyezkedni, ezúttal a haragosabbik arcát mutatja a tó, lógó lábú felhőkkel, szürkészölden tükröződő vízzel. Sokszor emlegettem, hogy a 2019-es emlékezetes ázás után eléggé sokáig a kegyeibe foglalta az egyéni mezőnyt az időjárás, most már erősen kinézett az ázás.

Leginkább a lábam elé figyeltem, mert az éjszakai és az az óta is esegető eső miatt rengeteg volt a pocsolya. Sajnos így is eléggé gyorsan éreztem, hogy ázik át a cipőm és azt is tudtam, hogy a páratartalom miatt eleve nehezebben szárad majd a lában, ez most nem lesz egy egyszerű menet a lábfejemnek (sem).

Ervin szokás szerint Autóval kísérte Krisztát, Zsuzsi pedig ment vele azzal a tervvel, hogy majd Keszthelyről visszavonatkozik Akaliba a szállásra.

az UB-nek az eleje sem könnyű, ilyenkor türelmetlenül várom, hogy végre elteljen 20-30 kilométer és "bemozogjam magamat". Szépen húzódott szét a mezőny, majd kezdtek érkezni hátulról az utánunk folyamatosan rajtoló gyorsabb lábú csapatok.

Aszófő és Örvényes után jön az első kedvenc szakaszom, a Fövenyesre vezető gesztenye sor, ezúttal is szép volt! Fövenyes után már csak egy ugrás volt Akali és a Csárdás utca, ahol a szállásunk előtt várt Ervin és Zsuzsi.

Zánka előtt a szűkebb részeken kicsit morgok magamban, hogy az egyéni futókat miért úgy kísérik a legtöbb esetben, hogy a kerékpáros nem távolodik el a futó pár méteres körzetéből, nem egyszerű helyzeteket eredményez ez az olyan helyeken, ahol szűk az út, még egyben van a mezőny, folyamatosan előznek hátulról a csapatok (szintén kísérővel általában) és akkor még a szemből érkező biciklisekről nem is beszéltünk.

Szepezden Hankával és Milánnal kerülgetjük egymást, velük egészen a déli part közepéig nagyjából látótávolságban haladtunk.

 Az elhagyatott szepezdi gyermektábornál már egy nagy plakát hirdeti, hogy itt is apartmanházak fognak épülni, ezzel jelezve, hogy a déli part után már az északi part kevésbé frekventált helyeit is eléri a végeláthatatlan balatoni építkezési hullám. Egy járda fölé hajló rózsabokor letépi a fejemről a sapkát, a mögöttem haladó Milán leszedi és odaadja.

Révfülöpön a déli szél miatt szokatlan módon hullámzó víz csapkodja a parti köveket, azért szokatlan, mert a jellemző széljárás a Balatonnál észak-északnyugati, de ebből sem volt hiány a későbbiekben.

A Pálköve elején lévő benzinkútnál mintha Simonyi Balázst látnám egy jól megpakolt bicikli mellett, tényleg ő volt, mert később aztán összefutottunk ismét.

Szépen felújított bicikliutakon futok Pálköve és Balatonrendes környékén, majd Ábrahámhegy a Burnót-patakkal és egy emlékezetes derékszögű jobb kanyarral a vasút mellett, ahol egyszer nagyon, de nagyon berúgva egy vizes törölközőbe csavarva hajtottam álomra a fejemet úgy 2001 környékén egy nyári éjszakán, ezt a helyet azóta is mindig megnézem magamnak.

Dióhéjban a sztori, baráti társasággal, komoly bulizós tervekkel érkeztünk ide egy hétvégére, aztán a nyaralós iszogatást és az éjszakai fürdőzést egy random kerti buliba való beszabadulás követte, ahol ingyen volt a kannás bor, a többire nem emlékszem, csak arra, hogy a rigófüttyös reggelen egy szál rövidnadrág-pólóban, mezítláb (jó ötletnek tűnt, hogy ne vesszen el a cipő:)) vizes törölközőbe csavarva ébredek egy nyárfa alatt az út szélén. Ez után megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a vasútállomás felirata szerint továbbra is Ábrahámhegyen vagyok és nem jártam úgy, mint egy iskolatársam annak idején, aki Mosonmagyaróváron ment el egy buliba, majd reggel egy árokparton ébredt, "Veszprémvarsány" falutábla alatt és fogalma sem volt, hogy miként került oda.

De vissza a futáshoz. A kitűnő bicikliút aztán az réges-régi, balra dőlő szakaszon folytatódott a Varga pincészetig, utálok kilométereket futni úgy, hogy az egyik lábam pár centivel előbb fog talajt mint a másik.

Vargáéknál Ihász Verára köszönök rá, aki most kerékpáros kísérőként nyomja, megdicsért, hogy szépen sántítok. Fent felmartam az első csomagomat, elpakoltam a cuccokat és mentem is tovább, pincejárás, majd következett az idén új szakasz, az eddig megszokott Kisörsi út helyett a 71es főút melletti régi járdán. 

A néhai bazaltrakodó mellett kanyarodtunk fel a római-útra. Itt kisütött a nap és már baljósan opálos volt az ég, jelezve, hogy igencsak komoly záporpotenciál rejlik a légkörben.

Következett a Badacsonyi forgószínpad, pincészetekkel, szőlővel, kápolnákkal és rengeteg fügefával, amelyeken már most gyermekökölnyi termések vannak.

Szemben mutatja magát a fonyódi ikerhegy, ahogyan fordulunk előbb felbukkan a szigligeti vár, majd a Szent-György-hegy. Tördemicen aztán véget ér a keringő a bazaltoszlopokkal, nagy zsibongás van a váltóponton a kereszteződés után, előbb Zsuzsival találkozom, aki ad egy négylevelű lóherét, innentől aztán így már fejben sincsen más választásom, mint végigmenni.

Szigligeten ezúttal nem a várhoz kell felmászni, hanem a felújított kerékpárúton északról kerüljük a hegyet. Ebben is volt azért emelkedés rendesen, kiegészítve a párás erdő légkörével, de jól futható volt.

Az edericsi egyenesre fordulva aztán feltűnt a Keszthelyi-hegység, a tó felett pedig Somogy irányából bodorodó-szürkülő felhők jelezték az eljövendőt.

A Balaton igencsak elégséges idei vízszintjéről már a BSZM-en is tanúskodott az a tény, hogy az itteni bicikliút pár szakasza víz alatt van és azt az eddigre megszáradt cipőmben a vizes, saras fűben gázolva kellett megkerülni.

Ivett ér utol Edericsnél, Zsuzsiékkal találkozom még, majd azonnal lepakol az eső, innentől egészen a szép-kilátóig durván ázunk, igazi bugyborékolós felhőszakadásban van részünk sokszor. 

Bringások, futók húzódnak az esővédett helyekre, én meg úgy vagyok ezzel, hogy jobb ezt lábon kihordani, majd eláll, addig is haladok és nem vizes göncben vacogok ácsorogva és közben lemerevedve. Persze csatakra ázok, miközben a Zsuzsitól kapott mini Mannert szorongatom futás közben azzal a szilárd elhatározással, hogy majd akkor eszem meg ha eláll az eső.

Ez a kis morcos zápor kapott el minket és szerencsére az eső javát még a tó fölött kiadta magából, persze nekünk bőven sok volt a maradék is.

Lent a parton Györök felé aztán már nem esik, ellenben itt is víz borítja a bicikliutat, tudom, hogy ennek keserves vége lesz a lábfejemre nézve.

Györökön átfutva megnézem a tavalyi nyaralásunk helyszínét, jó hely ez, amolyan "szeretem szakasz"! Kedves szállásadónk pont a kertben metszeget és integet, mert tudta, hogy kb. mikorra érek ide.

Következik "Shrek mocsara" a Szt. MIhály kápolna előtt, ködös, csepegős erdővel.

Vonyarcon az új parti sétányon futok, ázott horgászok között, Berényt pedig esőfüggöny takarja én pedig abban reménykedek, hogy ez a zápor nem felém fog partot érni.

Erre a szakaszra hozták előre az eddigi gyenesi frissítőpontot is, a pontokon általában csak felmarkolok egy kis ropit, sajtot, ecetes uborkát és kóla-víz kombót töltök a kulacsomba, amelyikben nem bekevert por van.

Gyenes után a keszthelyi szakaszon már nem a parton visz az út, hanem az újonnan épült apartmanépületek mögött. Ráadásul az itteni békalencsés csatornáról immár a híd is eltűnt, így egy kb. fél méteres vízfolyáson kell átlépni, saras, köves fűben, nem esett annyira jól, bár biciklivel át lehet gurulni a kiépített gázlón, nem érettem ennek a megoldásnak a koncepcióját.

Keszthely előtt Zsuzsi is elbúcsúzik, hogy - ahogyan a rendes emberek szokták - az éjszakát alvással töltse, nekem megfordul a fejemben, hogy ennyi futás nekem is bőven elég volt és inkább vissza kellene vonatozni vele Akaliba.

A vasút mellett Keszthelyen át futva van időm elmélkedni, eszembe jut az idézet, ennek is a "...Fej, hogy kibírd.." kitétele, mivel fejben már régen írom a blogot futás közben, eldöntöm, hogy a cím is ez lesz.

Ez után ez kísér, nem vagyok az a mantrázós típus, de ez most beragad, ha kínlódok, előhúzom.

A keszthelyi frissítőn végre rendes ételhez jutottam, az előre küldött "csirkemell krumplipürével, trópusi gyümölcsökkel" elnevezésű bébiétel által, jól megsózva, nagyon jól esett. Menet közben kanalazom.

A következő szakaszon Hankát követem az erdőn át, majd Fenékpuszta előtt utolérem, közben hátulról megérkezik bringával Bart Simpson magyar hangja is és egy kedélyes kis beszélgetést követően amelynek során Balázs elmondja, hogy nem túl acélos a korinthoszi időnk (8:50 körül) a szintidőhöz képest, majd mindenki megy a maga útjára és tempójában. 

Balázs a dán Diana Kampe-t kísérte, de olyan módon, hogy csak néha találkoztak, akkor adta neki ami kell, csinálta amit kell, de nem a szokásos szoros emberfogással.

Itt határozottan jól vagyok, a futás is jól megy, gyomrom is rendben van. A Zalán átkelve szokás szerint kitűnő a kilátás, Hankával itt is kvaterkázunk egy kicsit, felfelé sétálva.

Berény előtt hatalmas békakoncert, kiegészítve a nádi rigók kerregő kórusával és persze az elmaradhatatlan, éjjel-nappal daloló fülemülék előadásával

Balatonberény végén ismét elkap az eső, a kellemetlenebbik fajtából, mivel közben átfordult a szél északira és szurkáló csapóesőt bocsájtott az itt futókra. Szerencsére Máriafürdőig el is állt.

Máriafürdőn újabb csomag felvétel, majd a hideg szeles esőben átfázott önmagamnak megszavazok egy levest, ha már egyszer meleg ételes pont. A nagy pontokon kínált ismeretlen eredetű szószos tésztáktól távol tartottam magamat, de ez a leves tetszett, nem volt zsír a tetején, tehát el is vittem egy pohárkával, jól meg volt pakolva zöldségekkel és nagyon jól esett és át is melegített.

Megadóan nyugtáztam, hogy innentől ismét a végtelennek tűnő egyenes utcák birodalmába léptem és kezdődhet a robotolás.

Bélatelepig Fenyvesen át csak a házakat nézegettem, mert itt még a parta sem megy ki az út, ellenben van egy csomó más látnivaló, például ez a fura kinézetű (angry birds?) nádtetős nyaraló, fából készült szobrokkal telerakott park, a névadó mellszobrával díszitett utcák és sok építészeti érdekesség, a magával ragadótól egészen az elrettentőig.

A vasút melletti mellvéden egy kivájt szemű száraz döglött hal néz szembe velem fejmagasságban, komikus pillanat, mert elsőre azt hittem, hogy valami lomtalanításból kikerült absztrakt asztaldíszt helyezett oda valaki, de nem, ez bizony egy termetes döglött hal, talán egy varjú vitte oda.

Bélatelep felé végre elém áll a fonyódi hegy, a váltóponton beszélek Krisszel, aki kettes váltóban nyomja és kezdi a rá váró 100+ kilométert. A kilátás pazar a parton felfelé kapaszkodó útról, a bakonyi főszél viszont kezdi beleélni magát a szerepébe és olykor erős lökésekkel szárítja a rajtam lévő vizes gönceimet, mondjuk legalább nem volt melegem.

A túloldalon mind a díszítősor, sorakoznak a tapolcai medence ikonikus hegyei: Szigliget-Badacsony-Gulács-Csobánc-Tóti hegy-Örsi hegy, te jó ég, nemrég még ott futottam és nagyon vártam már, hogy végre ideérjek....és még hol a vége.."Fej, hogy kibírd..." jut eszembe egyre többször.

Fonyód, Árpád part is hozza a formáját, csoda szép ez is, szemben most már az Agár-tető és távolabb a Kab-hegy dupla antennája mutatja magát, a szél pedig egyre durvábban nyomja, már az itteni horgászok is biztos fedezékből figyelik csak a kapásjelzőiket.

Következik az Erzsébet tábor melletti rész ahol a vasút melletti út zsákutcába torkollik, így nincsen autóforgalom és a futóké az egész. Átkelés egy csatorna hídján és Jankovich-telepre érek, ami már Boglár része, szépen kezd rámsötétedni, megérkezik az álmosodás is. Ervinnel találkozom itt még, mondja, hogy egy óra múlva már lesz nála friss pizza.

Rengeteg itt a fülemüle, elképesztő éjszakai hangversenyt nyomnak.

Következik Lelle, közben bokros teendőket intézek, majd a közvilágítás nélküli vaksötét szakaszon Szemes, itt Ervin várja Krisztát, aki mögöttem halad és ad egy szelet friss pizzát, nyami!

Szemesen magányosan kóborolok a Bagolyvár utca vadgesztenye fái alatt, alibizek, sétálgatok felfelé, majd a szárszó felé a töredezett járdán még a szélzúgáson is áthatoló masszív békakórust hallgatom a főút túloldalán lévő berek nádasaiból.

Szárszón aztán megkapom az út első és utolsó sorompóját, persze mire odaérek, már vált is a lámpa, most vágytam volna egy kis pihenésre a sorompónál. A teljes tó kerülésen nem kevesebb mint 28 szintbeli vasúti kereszteződés található, meg két alagutas Aligán és Csittényhegyen (Kenese).

Szokás szerint a déli parton szezon előtti lomtalanítás van, megint rengeteg a kidobált ágy és kanapé, szerencsére mind vizes (megtapogattam párat) az esőtől, így nem akarok annyira ledőlni.

Ellenben piszok álmos kezdek lenni. Földváron ismét csomagos pont, mivel a porokból kevert ital már nem csúszik, émelygek tőle, maradnak a gélek, meg ami még van. Itt pedig van, forró húsleves, tele hússal és cérnametélttel, életem egyik legjobban eső étele.

Ki is tart a lendületem a Szántódig, de itt komolyan kezdek agonizálni, egyre hosszabbak a mélypontok és egyre rövidebbek a feltámadásaim, ez a trend pedig aggasztó.

Mivel a felázott lábam miatt a jobb oldali cipő elkezdett nyomni, háromszor állok meg lazítani rajta, valamicskét segít, de már elkéstem vele érzésre.

Zamárdiban aztán a strandról már szépen látni a teljes keleti medencét, az összes település összes fényfűzérét. Látom a sötét szakaszokat, amelyek az akarattyai magaspartot, a kenesei erdei szakaszt és a fűzfői öblöt jelölik.

Balra el sem merek nézni, ott van Füred, légvonalban úgy 6 kilométer a vízen át, rám még úgy 60 kilométernyi futás vár addig, méghozzá a nehezebbikből.

Bömböl a szél, csapkodnak a hullámok, olyan idő van, amit nagyon szerettem hallgatni gyerekként Siófokon - éjszaka félálomban az ágyamból a tetőtérben, ilyenkor kellemes hűvös levegő járta át a szobákat, úgy érzem, hogy mindennél jobban vágyom arra, hogy valami szélvédett helyen lefeküdjek aludni.

A zamárdii utcákon lomtalanításból kirakott nagy műanyag zsákok is vannak, ha egyet széttépnék és bele tekerném magamat, már nem fáznék és lefeküdhetnék a fűbe aludni, aztán reggel elballagnék a legközelebbi frissítőpontra leadni a chipet. Ervinék nem tudom merre járhatnak, telefonom már lemerült, valószínűleg azonnal kihűlve vacognék, ha megállnék, ezért tehát megyek hát tovább, miközben futás közben próbálok aludni. Öt lépés csukott szemmel, egy lépés résnyire nyitottal, hogy korrigáljam az irányt.

Fogalmam sincsen miért jó az nekem, hogy ezt az alváshiányos állapotot évről évre átélem, nyilván nem ezért járok az UB-re de ez a része sem lesz könnyebb, ahogyan múlnak az évek.

Siófokon a Beszédes sétányon már alig emlékeztet valami a gyerekkorom idejére, annyira egybeépültek a nagy szállodák, hogy a nagyszülői házat is akkor kezdem el keresni, mikor már elhagytam azt.

Sóstón is csak nyekergek magamban, felmászok a világosi partra, egyedül vagyok, a zúgó szél szerencsére hátulról taszigál felfelé a magaspart emelkedőjén, még éppen csak az hiányozna ha szembe fújna.

Fejben hat szakaszra osztom a hátralevő távot, jelleg szerint. Az első, az akarattyai dombozás és a hosszú átvergődés Kenesén. A második a Kenesei erdő, a harmadik Fűzfő és az öböl kerülés Vörösberényig, a negyedik áfutni Almádin, az ötodik a Káptalafüred-Alsóörs szakasz, a hatodik pedig Alsóörstől Csopakon át Füredig, onnantól már a befutó következik.

Ezek a szakaszok mindig csigalassan telnek, most sincsen másképp. A gyomrom egy szakadt kukás zsák, a lában egy kidörzsölt, vízhólyagos valami, meg van még pár bőrhiányos részem érzésre itt-ott.

Alig tudok nyelni, belefáradtam az evésbe-ivásba. Végülis egészen normálisan megkocogom az akarattyai lefelét, közben kivilágosodik.

Hosszú utcák, ébredező emberek és végre Kenese, az utolsó előreküldött csomagom. Ide küldtem a második bébiételt, bolognai spagetti - na ez viszont finom és nincsen tőle hányingerem, könnyű lenyelni, gyakorlatilag az egyik legjobban működő frissítésem 100 kilométer fölött a bébiétel.

Ervintől még korábban kunyeráltam két koffeintablettát, most ezeknek köszönhetően valami fél delíriumban kókadozom, sokszor mintha álmodnék is, alvás nélkül, fura. Mikróalvásokat menet közben szép számmal csináltam az éjfél utái órákban, de már ehhez sincsen kedvem, csak lefeküdni és aludni.

Persze a kiszállási rémálmokat is dédelgettem már egészen Szántódtól, de a Spartathlon előtt igen csak szüksége volt az önbizalmamnak egy hosszúra, konkrétan erre a hosszúra.

Aztán addig dédelgettem ezeket a rémálmokat, míg már nem volt értelme kiszállni.

Az erdei szakaszon Fűzfő előtt teljesen fura állapotban vagyok, nézegetem, mintha UB nyilakat és számokat, táblákat látnék és azon gondolkodom magamban, hogy vajon miért kell nekem most futni, ki kívánja ezt tőlem? Fura, ez az első ilyen félig meddig hallucinálós élményem életemben.

Fűzfőn vetek egy pillantást az öbölre a hídról, meg a tóra, felmászok a Tobruk strandtól az országút mellé.

Itt hosszan hullámzik (de inkább emelkedik) az út Almádiig, a végén egy nagy lejtővel. Az Almádi első frissítőponton csak legyintek, nem esik jól semmi, meg vagyok törve. Almádi végén Varga Szilvi is ott van a frissítőponton, úgy ahogyan vagyok, kifacsarva, büdösen, koszosan, de megölelget, majd utamra bocsájt, ez nagyon jól esik!

Ég a gyomrom, zabkekszet eszem mindenhol vízzel, kólával, de már csömöröm van ettől is, viszont kell az energia, muszáj enni.

Az Alsóörsre vezető úton sok autóból dudálnak, szerencsére, ha szánalmasan totyogva, de végig nyomom ezt a szakaszt is, érzem, hogy durván kezdek elfogyni.

Alsóörs végén mintha villám csapna a bal lábfejembe, majd valami meleg folyadék árasztja el a cipőmet...na, hát ilyen mikor a talppárna vastagabb bőre alatt keletkezett vízhólyag eldurran a nagy lábujj és a következő lábujj közötti részen a vékony bőrt átszakítva.

Most legalább ez is fáj, gyalogolni nem tudok tőle, poroszkálni igen, maradok ennél. Pár egyéni megy előttem és mögöttem, roncsderbi, úgy is érzem magamat, mint egy leamortizált, szakadt, törött, füstölgő motorú autó, ami csak azért képes még lassan haladni, mert nem állítják le, páran leülnek, nyalogatják a sebeiket én tudom, hogy nekem végzetes lenne, többé nem tudnék talpra állni.

Csopakon beszélgetek egy egyénivel, de már nem emlékszem miről. Felmászok a zajos főút mellett Füredre, majd a Germering utcán lefelé. Jobbra kiszúrok egy ismerős autót és rendszámot az utolsó frissítőpont előtt, a szüleim jöttek le, hogy végre megnézzék, milyen a gyerekük önként és totálisan leamortizálódott állapotban.

Míg ők előre mennek a célba, én nekivágok a végső szakasznak, sokan tapsolnak a Tagorén, meg rengeteg ballagó diák és család grasszál mindenfele, én pedig nem túl acélos csoszogással török a cél felé. Az utolsó emelkedőt kb. alig bírom megmászni a cél előtt túlzás nélkül éppen olyan fáradtnak érzem magamat, mint a Spartathlon után.

Most nincsen katarzis, még Füreden nyugtáztam, hogy "oké, megcsináltad", de teljesen kilúgozott állapotban veszem át a hatodik szalagomat, még örülni sincsen erőm, egy jártányi sem maradt bennem, csak ledőlök egy babzsákra és nézek ki a fejemből, miközben a szüleim hoznak kólát és aggódva nézik, hogy most élek, vagy épp halni készülök? Megnyugtatom őket, hogy én így szoktam kinézni az UB végén, igaz ez most még az eddigiekhez képest is meredekre sikerült.

28:21-el finiselek a 96-ik helyen.

Szüleim visznek vissza a szállásra, mert Kriszta most távolabb volt mögöttem.

A szálláson Zsuzsi támogat be én pedig ahogyan vagyok, retkesen bebújok az ágyba a takaró alá és két órán keresztül semmi másra nem vagyok képes, mint hanyatt fekve agonizálni. Nincsen erőm oldalra fordulni, de még a telefonomra ránézni sem, nyitott szemmel alszom, azaz valami végtelen ismétlődő álom részletbe ragadok, de nem tudom felidézni, hogy mi volt benne, csak annyi rémlik, hogy valami fal.

Közben Krisztáék is befutnak és ő sincsen kifejezetten jó állapotban. Én kivánszorgok a zuhanyzóba és 10 percig áztatom magamat a legforróbb vízben, isteni érzés lefürödni az elmúlt órák összes rám rakódott retkét.

A lábfejeim kipirosodva, pufira dagadva, nyomásra érzékenyek, körmök erre arra állnak az alaktalanra puffadt lábujjakon, vízhólyagok mindenütt, nem is számolom.

Aznap háromszor vacsorázok, Zsuzsi pedig késő estig a csapatában futott, majd visszahozták a szállásra. Még mondtam neki, hogy ennék egy negyedik vacsorát is, de aztán elalszom.

Másnap reggel már jobban vagyok, de érzem, hogy a leamortizált szervezetem egyszerre rengeteg területen kell, hogy mentse a menthetőt és építse vissza amit kell, ízületeket, csontokat, bőrt.

Szállásadóink kedvességét mi sem jelzi jobban, mint, hogy ez fogadott minket reggel az ablakban miután üzenetben is gratuláltak a futásunkhoz!

Reggeli majd pakolás után indulunk haza, az eddig futóktól hangos Csárdás utca teljesen kihalt, még biciklisek sincsenek, az idő ragyogóan napos, a tó csendesen csillog.

Fövenyesen lementünk a strandra kicsit heverészni, jól esik a lábaimnak a tó hideg vize. Kávéztunk, limonádéztunk aztán indultunk tovább.

Füreden még javában tartott a csapatok célba érkezése, Cseszneken megálltunk egy jó hamburgerre a sistergő platni büfében, kicsit ejtőztünk az itteni függőágyakban majd még bealvás előtt gyorsan hazavezettem.

Ez a hatodik volt az eddigi legnehezebb tókerülésem, ezt túlzás nélkül állíthatom. Annyit leszűrtem az egészből, hogy a Spartathlonig normálisan fel kell készülnöm minden tekintetben, mert ez a teljesítmény oda kevés lett volna.

A 264 egyéni indulóból 158-an értek be a szintidőn belül, így az előző évek statisztikája egy kb. 60%-os teljesítényi aránnyal folytatódott: