Epika majd a végén kis dráma és epilógus - Ultrabalaton Trail 2019

Soha nem voltam jó irodalomból ezért a címválasztás sem feltétlenül fedi a fogalmak klasszikus jelentését.

Kezdjük azzal, hogy már péntek délután leugrottam a csopaki versenyközpontba felvenni a rajtszámomat és leadni az előreküldendő frissítést. A Bakonyban végig ragyogó napsütés és káprázatos színek vetítették előre a másnapi várható csodás időjárást (ez aztán nem teljesen így lett).

Este aztán egészen kilenctől éjfélig sikerült aludni, utána már erőltetve sem jött álom a szememre, mert mégiscsak életem első terep százasa várt rám, volt bennem némi feszültség.

Tételesen lista szerint pakoltam, mivel most "önellátásra" kellett berendezkednem. 

Kezdésnek került a zsákba 4 fél literes kulacs, előre beleadagolva a Krisztától vett Sponser Long Energy, ezúttal málnás ízben, két kulacsban az indulásnál vízzel már bekeverve, két kulacs hátul csak por, öt gél az övbe, előreküldve 35-re 6 kiadagolt por és 5 gél meg egy RedBull, 65-re ugyanez. Ez volt a frissítés gerince.

Éjjel Győrújbaráton döngetett a szél és mindössze 12 fokig hűlt a levegő, de a hőtérképet elnézve már sejtettem, hogy a Bakony déli oldalán egészen más idő várható. 

Zirc után már nem volt szél, volt viszont köd, az addigi 12-13 fokot alig 7 fok váltotta, aztán Csopakon szerencsére stabilan 10 fok volt a hőmérséklet, de nyirkos, hűvös - amolyan igazi futóidő volt.

Pacsi az ismerősökkel, kis latolgatás Rékával és Balázzsal bent a fűtött helyen, aztán muszáj volt kimenni és besorakozni a rajtba. Előtte tételes kötelező felszerelés ellenőrzés is volt.

Rövid ujjú futópólóban indultam, bár jól esett volna akár egy nagykabát is míg ácsorogtunk, visszaszámlálás, rajt, majd pár perc futás után már teljesen komfortos a hőháztartásom. Szépen kígyózunk a Füred feletti hegyekben. 

A ködben is "világít" sok helyütt a cserszömörce vörös-rózsaszín levélzete, ez a növény felel legfőképp a Balaton-felvidék csodálatos őszi színeiért.

Kis ereszkedéssel érem el az első frissítőpontot a Koloska-völgy felső részén, itt meg sem állok, csak próbálok jó képet vágni a készülő fotóhoz. Közben elkezdem a frissítést. Kísérletképpen az első négy gél mogyorós-csokis Hammer, hát olyan mintha nutellát enne az ember, de a második után már túlzás az édesség érzése, jó ez a gél, desszertként fogom magammal vinni a jövőben.

Hosszú egyenes nyiladékon kezdődik az első komolyabb mászás, ez a Recsek-hegy, egyben a futás legmagasabb pontja, majd kis ereszkedés után az első település Hidegkút, hát hideg az van és továbbra sem látni semmit a masszívan beülő ködtől. Itt van az első váltópont, sokan szurkolnak, ahogyan az UB-n, úgy itt is nagyon jól esik.

Innen már ismerős a terep, technikás, köves gyors lefelé a Tótvázsony-Balatonszőlős országútig. 2017 őszén Zsuzsival futottunk itt együtt egy terep félmaratonon, amelytől kezdve együtt vagyunk:) Ezen feldobódva könnyen mászom meg előbb a Kis, majd a Nagy-Gellát.

A hegymászások után erdei aszfaltos szakasz következik, átfutunk a Cseri kastély birtokán aztán irány balra fel az erdőn át a Pécsely-Tótvázsony országútig. Itt újabb váltó és frissítőpont van, kellene már felvennem vizet, de a jelölt irányban nem találom a frissítőt. Később az erdőben egy másik egyéni indulóval megbeszéljük, hogy ő sem találta, tehát nem én voltam vak (vagy nem csak én).

Felmászok a Zádor-hegy gerincére, innen biztosan jó lenne a kilátás, de a napsütés és a köd feloszlása továbbra is várat magára.

Az erdő viszont nagyon szép még a ködben is, néhol már csepeg a fákról a pára, jelezve azt, hogy érkezik a szél a magasban, ami biztos előjele a köd feloszlásának. 26 kilométer után elérem Vöröstót, elteszem a két kiürült kulacsot, vizet eresztek a másik két kulacsba a porhoz, felkapok pár falatot a frissítőn és állok is tovább.

Kis aszfaltozás következik, itt már komolyabban fúj a szél, újabb településre érek, nézem az utcanév táblákat, Kinizsi utca, Vár utca, Malomkő utca ez bizony nem lehet más mint Nagyvázsony! Elém is áll hirtelen a Kinizsik híres lakótornya, közvetlenül mellette visz a futóútvonal.

Hangulatos erdőben a Vázsonyi-Séd völgyében haladok, át a Tálodi-réten a Pálos kolostor romjaihoz. Itt kicsit megtévesztő a jelölés, két irányba vannak felfújva nyilak, a sporttársak is vacillálnak, majd mindenki a szalagozást követi, ebben megerősít az órámra feltöltött útvonal is.

A balatoni kék jelzést követve a régi Nagyvázsony-Vigántpetend országútra érek, itt az első nagy frissítőpont. Balázs már várja Rékát, miközben keverem a porokat a kiürült kulacsokba elújságolja a sikeres sub 2 óra maratoni világrekord döntést. Teletömöm az övemet gélekkel, elpakolok még 3 "csőnyi" port (kiürült pezsgőtablettás hengerbe pont egy fél literhez elegendő por fér, amit nagyon könnyű áttölteni a kulacsba), megiszom a RedBull-t. Kínálják még a meleg ételt is a ponton, de az előzetes terveim szerint most ezt a fajta frissítést kihagyom. A frissítőről egy két kilométer hosszú nyílegyenes murvás úton futok tovább.

Kicsit vacakol a gyomrom és kezdem úgy érezni, hogy túl sok energiát visz el a hideg miatt a hőháztartásom, bár még nem fázom, így menet közben felveszem a széldzsekimet, egyből sokkal komfortosabban érzem magamat.

A gyomromat kímélendő most kicsit szüneteltetem az evés-ivást, míg meg nem nyugszik. A 39-ik kilométertől megint ismerős a táj, ezt a szakaszt nemrég befutottuk Zsuzsival. Teljesítménytúrázók érkeznek szembe, köztük egy volt középiskolai osztálytársam, egyben komoly futó is, kérdezi mennyi van még hátra...hát...még 60km.

Balatonhenye nagyon hangulatos, újabb frissítőpont, rákapok az olívabogyóra a frissítőn, nagyon jól csúszik és finom sós. Tolok mellé egy kis kenyeret, sajtot, ropit, kólát, rendbe jön a gyomrom is lassan. A henyei szőlőhegy most is varázslatos, már enged némi kilátást a végét járó köd, a távolban megcsillan a Balaton tükre.

A vaskapuban komótosan felmászok, itt az eddigi fehér-világos dolomitos mészkövet felváltja a fekete-sötét szürke bazalt és tufa kőzet, jelezve, hogy megérkeztünk a földtanilag már a tanúhegyek világához tartozó vulkanikus területre. Az itt vezető út neve is a "Tűz útja tanösvény". A turistaúttól balra mély vízmosta szakadék.

Fent a Fekete-hegyen kis ösvényeken nagyon szép helyeken szaladok, az Eötvös Károly kilátónál pedig előbújik a nap is végre. Innen lefelé sziklás vízmosásban, laza sziklákon vezet az út, óvatosan kapkodom a lábam, lényeg, hogy a bokám se menjen ki és pofára se essek.

Leérve a szőlők között aztán már meleg van, megállok levenni a kabátot, élvezem, hogy végre melegebb van.

Az erdőből kiérve előttem a tanúhegyek, aztán fordul az út, most szívesen fordítok hátat nekik ahogyan tovafutok, mert innentől már visszafelé megyek a cél irányába.

A köveskáli frissítőn igazi "UB" hangulat van, nagy a tömeg, szól a zene, volt munkatársakkal pacsizok, közben bekeverem a kulacsokba az újabb adagot.

Átvágok a "pizza illatú" réten, ezt már a múltkor is megállapítottam, valószínűleg kakukkfű és szurokfű, azaz oregánó is nő itt a fű között. 

Kőhídon át vezet az út, kis erdő, majd jön a hosszú felfelé következik, a háttérben az egyre tornyosuló névadó Hegyestűvel. Itt valami repkedő bogarak élik a szezon utolsó szeánszát, köpködöm ki őket:D

Az emelkedő futható, a kilátás csodás, jön egy kis aszfaltozás, felfelé a Hegyestű aljában sétálgatok kicsit, tartalékolom az energiát. Az aszfaltútról balra letérve aztán már a Tagyon-hegy oldalában visz az út, gyönyörű a kilátás, jobbra lent Zánka és a Balaton tükre vitorlásokkal, messzebb előre a tihanyi-félsziget, mögötte pedig valahol a cél.

Borókásban kígyószerűen tekergő ösvényen jó tempót lehet futni. Már 60 kilométernél járok, nézegetem a házakat és ábrándozom, hogy "kellene itt egy nyaraló". Az árnyékok már észrevehetően megnyúlnak eddigre, jelezve, hogy rendesen benne vagyok a délutánba. Az út északnak fordul, végre Szentantalfa, a második nagy frissítőpont! Újratöltöm a gél és por készletemet, eszem ezt azt a frissítőasztalról, itt is nagy élet és nyüzsgés van.

Az órám eddigre 55%-ra merül, így "biztos ami biztos" alapon rátöltök alsókarra rögzített powerbankkal 90%-ra úgy 30 perc alatt. Elvileg kibírta volna végig is, de nem akartam kockáztatni.

Rengeteg kép van a fejemben az útról, fotó kevés készült, de ezt valahol 66 kilométer körül csináltam.

Hosszú aszfaltos felfelé, futható is, párszor belegyalogolok. Jobbra lent felismerem Dörgicsét a magasodó templomromjáról, keresztezem a Dörgicse-Mencshely országutat, egy kis aszfaltozás után nagyon szép szőlős-présházas részen át mászok az út utolsó vulkanikus hegyére a Halom-hegyre, kis lépcsőzés és már fent is vagyok. Itt is jártunk még a nyáron Zsuzsival.

A hegy után északi irányba nyílik kilátás, szemben a Kab-hegy a TV toronnyal és a Bakony rengetege.

A 72-ik kilométernél szürreális látvány fogad, ahol a nyáron még egy békalencsés kis tó volt (Berki kút), ott egy frissen kikotort viszonylag száraz tómeder van, jobbra tőle egy embermagas széles friss töltés a kikotort anyagból emelve, járhatónak tűnik, de a közepén ott egy futó derékig az agyagos iszapba süllyedve, sporttársak pedig ágakkal próbálják kihúzni a szorult helyzetből.

Több futótárssal segítünk, vastag ágakat hordunk, hogy meg lehessen közelíteni, de önerejéből nem tud kimászni, mivel tényleg derékig elsüllyedt és ilyenkor a sár vákuumként húzza vissza a szabadulni vágyót.

Közben Zsuzsi is megérkezik - majdnem pontosan tippeltem előzőleg, hogy a 2,5 órás előnyömet 60 +/-10 kilométernél fogja ledolgozni a váltójuk, egész jól megyek ezek szerint, pedig ők tényleg gyorsak. Kicsit még tanakodunk, aztán látom, hogy a sporttársak a vastag lefektetett ágakon már oda tudnak menni a bajba jutotthoz ketten kiemelni, továbbállok én is.

Zsuzsit hamar utolérem, a versenyrendezőt hívja, hogy csináljanak valamit az útjelöléssel, mert ez így egy "csapda" amibe még többen is beragadhatnak...mi sem bizonyítja ezt jobban mint a célban a sok térdig sáros ember.

Közben egy futó érkezik és elmondja, hogy a hónaljánál fogva ketten ki tudták húzni a bajba jutott sporttársat az iszapból. Zsuzsi tempót vált és elviharzik, utólag kiderül, hogy az itteni segítségnyújtás/ügyezés az ő második helyezésüket követelte, 3 perccel lettek harmadikak így a második négyes női váltó mögött, nem hiába írtam korábban, hogy "Allstars" csapat, helyezést beáldozni humanitárius okból, segítségnyújtás miatt pedig nemes és példamutató cselekedet.

Örülök, hogy háromnegyed ötre már Vászolyra érek, mivel öt órától innen csak láthatósági mellényben lehet továbbmenni és ezt szerettem volna elkerülni. Persze nem úszom meg, éppen frissítek mikor elhangzik a parancs, mostantól kötelező a mellény.

Kis földutas szakasz után kővel frissen felszórt út következik a vászolyi szőlők között, inkább a fűben futok. Pécsely előtt végre aszfaltra érek, kicsit felpörgetem a tempót, ez a szakasz már csukott szemmel is menne, a Szőlőskörön annyiszor futottam már.

Pécsely után kis emelkedő, Balázs előz kocsival és kérdezi kell-e bármi, ebből sejtem, hogy Réka már közel lehet mögöttem. Szőlős előtt még egy váltópont, kólázgatok, eszegetek, igyekszem nem sokat tökölni. Balatonszőlős elején délre fordulok és irány Füred, kezd sötétedni és hűvösödni, így újra kabátot veszek és felteszem a fejlámpát is, igaz bekapcsolni még nem kell.

Réka meg is érkezik hátulról 85 kilométernél és úgy fut tovább mint aki csak nem régen indult, be is rántotta a női abszolút negyedik helyezést!

A Szőlősi-séd völgyében a patak mellett kanyarog az út majd balra kimászik a völgyből egy szerencsére nem túl hosszú de annál meredekebb lépcsősoron.

Fent a hegyen Füred kertes-szőlős részére érek, elképesztő, már-már giccses a kilátás, a tihanyi-félsziget az apátsággal, szürkület fényei, csodás présházak, szemben Siófok szállodái, a világosi partok felett pedig hatalmas telehold kel fel éppen.

Az út végig kanyarog Füred északi részén a hegyek aljában, lassan 90 kilométert mutat az óra, 12 órája vagyok úton, a zenét már eltettem, csak a kabátom susogását hallgatom, eléggé kihalt a környék.

Itt azt is gondolhatná az ember, hogy "oké, meg is volt, innen már bekocogok, csak egy tízes van hátra". Ahogyan az UB-n, ha már Csopakon vagy, csak poroszkálni kell és beérsz. Na ez most nem erről szólt, hanem "ha Füredre érsz, kezdődik a java!", az út balra fordul és egyre meredekebbre vált, "Kilátó utca..." hajjaj, felettem egy kivilágított kereszt, a hegyet nem is látom mögötte...szóval oda kell felmászni? Oké. Lépcsősor, görgős kövekkel, ropog a lábam alatt rendesen.

Fent a keresztnél helyi fiatalság, vízipipa, bulihangulat, mondjuk nem nekem. Körülnézek, lent a város fényei, arrébb a lovasi templom tornya világít, hold már fent, ezüsthíd a vízen, csendes este van.

Aztán mászok tovább, tovább és tovább, végtelennek tűnik, közben fiatal váltós hölgy érkezik, beszédbe elegyedünk a futhatatlan fel és lefelékről, mondja, hogy a Koloska völgyben vált, én melyik szakaszt futom? "Mindet, 91 kilométernél járok". Őszinte lelkesedéssel kérdezi, hogy "te egy egyéni vagy"? Én meg hirtelen nagyon ritka és különleges állatfajtának érzem magamat.

Kikérdez, hogy van-e mit ennem innom, megnyugtatom és egy hajrával útnak engedem.  Bár már hallom a Koloska-völgyi váltó és frissítő felől verető zenét, mintha mélyről, valami kútból jönne, poroszkálok lefelé de jó időbe telik míg leérek, az ösvény egyre elvadultabb.

A váltóponton már csak lecsippantok és irány a szinttérképről már ismert "második vámpírfog".  A magasságprofilon látszanak az út végi "tüskék":

Nem is várat sokáig magára, miután a völgyben az aszfaltúton további értékes szintet adok le, balra bevisz a jelzés a dzsungelba, valami nagyon meredek hegy oldalába, direktbe, semmi szerpentin, toronyiránt felfelé.

A mellettem elhúzó friss lábú váltósok fejlámpái mintha közvetlenül az égbe mennének, elkeserítően sokat kell még mászni. Kezdem elunni a dolgot, úgy érzem be vagyok szorítva erre a helyre ebbe a helyzetbe és bár tudom, hogy végigmegyek mégis jól esik nyavalyogni és káromkodni, csak úgy magamnak. A köveken visszacsúszok, az ágak le akarják verni a sapkámat és a lámpámat.

Teljesen elveszítem az idő és tér érzékemet, úgy érzem egy helyben járok és már legalább fél órája 93 kilométerrel kezdődő szám a megtett távolság az órám számlapján, ami egyáltalán nem akar növekedni. 

"Még az erdei állatok is jobb ösvényeken közlekednek mint ez", "ezt még a partizánok jelölték ki?" ,"semmi értelme, csak a szívásfaktort maxolja ki" ilyen és ezekhez hasonló frázisokkal fárasztom magamat értelmetlenül. Vergődésként élem meg a szakaszt.

Aztán felérek, persze még nem, ahogyan az előző hegyen is háromszor hittem azt, hogy fent vagyok aztán azért csak mászni kellett még tovább. Idővel persze elfogy a meredek is, megeszem az utolsó gélemet, ez most koffeines, hátha feltámadok tőle.

Következik a lefelé, ami "normális esetben" jó dolog, ha futható, de itt nyögvenyelős, meredek, csúszik, kapaszkodok minden kezem ügyébe eső ágba, növénybe. Egyszer csak száraz ágat fogok, reccsenve letörik és meg esek előrefelé, szerencsére még egy fatörzsben meg tudok kapaszkodni a taknyolás előtt.

Az ösvényt teljesen benőtte a cserje, hiába világítok nem látom hová lépek, csak ezt ússzam meg bokaficam nélkül.

Az biztos, hogy ezeken a lefeléken pár lábujj körmöm megadta volna magát, de szerencsére a problémásak már az UB után leestek és még nem nőttek vissza teljesen, így most gond sem volt velük. Lám, minden rosszban van valami jó!

Annyit zsémbeskedek, puffogok, hogy egyszer csak beugrik, hogy senki sem kényszerített, hogy nevezzek, meg láttam is a szintrajzot, valamint az út végi szívás nélkül egyébként is túl sima lett volna a menet. Szóval mondtam magamnak, hogy be lehet kussolni már.

Hirtelen levendulaillatot érzek és pár lépés múlva ismét lakott részre érek, ez már Csopak! Nézegetem a fényeket és persze adom le a szintet megint, de már megbékéltem ezzel. 

Közben a bal kézre felfelé lévő vendéglátó helyről olyan illatok érkeznek, hogy visítani kezd a gyomrom valami tisztességes ételért (talán hagymás rostélyos lehetett), ez érthető is, ha egész nap csak gejl géleket, kicsit kevésbé gejl szénhidrátos italt, energiaitalt, sótablettát, kólát, vizet és kis olívabogyót és ropit vesz magához az ember.

Kezdek nagyon éhes lenni, körbetapogatom az övemet, már semmi nincs amit meg lehetne enni, csak a kulacsokban egy kis Long Energy maradék. Miután átkeltem a Csopak-Veszprém műúton ismét elkezdem a mászást a Csákány-hegyre, megiszom a maradékokat és felkészülök a fináléra.

Már nem nagyon jön meg rám váltó hátulról, leginkább tökegyedül vagyok a lámpám fénykörében. Ez az emelkedő jóval barátságosabb, ütemesen lehet mászni, nem csúszik vissza a lábam, viszonylag hamar fel is érek, innen már futható. Fenyőerdőben vagyok, itt némán lehet futni, mert az utat is fenyőtüskék borítják, megszáll egy megbékélt nyugodt érzés, a szervezetem működik, teszi a dolgát, nem fáj semmi, a feladatot már elvégeztem. Megállapítom, hogy ez az egyik legjobb állapot az ultrázás közben, az "út közben megérkezettségé" és a "jókor jó helyen levésé". Gyakorlatilag "bölcsre futottam magamat".

Elölről már hallatszik a versenyközpont hangosbemondója, persze nem toronyiránt haladok, hanem az út tesz egy oldalsó kitérőt, így olyan mintha nem is közeledne az ember a célhoz, holott karnyújtásnyira van csupán, egy helyen még a gulyásleves illatát is érzem.

Aztán szépen ráfordul az út, tábla is mutatja, hogy "kalandpark". Beérek a parkolóba, megvan a célkapu, bemondják a nevemet sok szurkoló, ismerősök is "hajrá Laci, hajrá Győr" kiabálás - és a célszalag, végre a kezemben az idei év második Ultrabalaton egyéni teljesítés trófeája is.

A beérkezés után gyorsan behúzódom a fűtött kávézóba, leülök és várom Zsuzsit, olyan kicsit mintha kiestem volna a jól megszokott és szeretett csendes monotóniámból, mindenhol emberek és nyüzsgés, fura. Nagyon hosszú út volt, visszagondolva a rajtra mintha nem is ugyanez a nap lett volna.

Mint egy nagyon hosszú film a legvarázslatosabb tájakon, annyi bejövő információ amit szinte nem is lehet teljesen felidézni, de minél előbb le kell írni, mert pár nap után már érezhetően csökken az egész "felbontása", részletgazdagsága.

Zsuzsi is megérkezik, autóba ülünk, eszünk és szépen hazavezetek. Itthon aztán az ilyenkor jellemző félkómás alvás következik a koffeintől és az adrenalintól, éjféltől reggel négyig, a szervezet ki van zsigerelve, de az agy pörög. Hajnali négykor meg már olyan éhes vagyok, hogy nem tudok aludni.

A vasárnap pedig a pihenésé, evés ivásé és a blogírásé:D Ilyenkor hiába eszik az ember, óránként újra nagyon éhes lesz, ami nem is csoda.

13 óra 47 perc alatt futottam 99,5 kilométert 2275 méter mászással, megettem úgy 15 gélt és 15 sókapszulát, valamint 12 kulacs Long Energy-t (kb. 5 liter), 2 RedBull-t, pár pohár kólát és úgy 2 liter vizet, meg pár falatot a frissítőasztalról. Közben kb. 9000 kilokalóriát égettem el.

Ezzel együtt jár az egész napos krákogás is, az ember torkát kikezdi a rengeteg édes/savas lötty és a sok ki-be légzés.

Igyekeztem nem sokat állni, de ment el idő az iszapba ragadt futótárs kimentésénél tevékenykedéssel és az ital bekeverésekkel, öltözéssel vetkőzéssel. A végén kipróbáltam a séta közbeni pisilést is (az erdőben, egyedül:)), csupán érdekességképpen:D

Az eredménnyel elégedett vagyok, célul a 14 órát tűztem ki, ez sikerült is, illetve azt, hogy úgy tudjak önellátóan frissíteni, hogy ne legyek se éhes, se szomjas, ez is sikerült.

A 76 egyéni indulóból 70-en értek célba, én a 30-ik helyen értem be.

Az első szervezésű verseny kitűnő volt, az útvonaljelölés egyértelmű, a kritikus helyek, de még  buktató fatuskók is fel voltak festve. A szalagozás éjjel is messziről világítva mutatta az utat. 

Az útvonal pedig? Szerintem - bár elfogult vagyok,  az egyik legszebb, gyakorlatilag panoráma túladagolásom lett:D

A frissítők kínálata és a Staff segítőkészsége simán hozta az itthon etalonnak számító UTH színvonalát, mindenhol nagyon készségesen kínáltak, segítettek, biztattak. Ezzel a rendezvénnyel az UB érzésem szerint sikeresen debütált terepen is.