Csavargás az Alpokban
Ezt a címet Benedek István kitűnő könyvétől "loptam", elolvasását mindenkinek ajánlom akit érdekelnek a hegyek és a túrázás.
Most végre komolyabb fába (hegyekbe) vágtam a fejszémet (túrasímet). A terv eredetileg az volt, hogy a szüleimhez csatlakozva töltök pár napot Filzmoosban, mivel azonban ők sajnos betegség miatt kénytelenek voltak lemondani az utat, egyedül indultam a hegyek irányába szombat hajnalban.
Az ott tartózkodásom első három napjára váltakozó havazást jeleztek, szerencsére a kb. két héttel korábbi havazás átfúvásos részei amelyek nagy lavinaveszélyt okoztak, már leszakadtak eddigre, a hó felszíne pedig eddigre megolvadt, majd erre esett a friss hó, nem pedig jegesre fújt, vagy erősen "deresedett" fagyott felszínre, így a lavinaveszély is a legalsó fokozatban maradt.
Mint az előző bejegyzésben már írtam, szükségem volt egy pár firnvasra, itthon sajnos nem lehetett kapni, ezért a leg kézenfekvőbb volt az ausztriai Intersportban megrendelni, olyan opcióval, hogy az általam kiválasztott üzletükbe szállítják az árut, ahol azt én felvehetem.
Úgy időzítettem, hogy a 9 órás nyitásra már Bruck an der Mur-ban voltam, az itteni Intersportban simán megkaptam a firnvasat és már mentem is tovább.
Az Enns völgyébe már az előrejelzéseknek megfelelően szállingózó havazásban értem. Egy kis bemelegító mászást persze terveztem erre a napra is, így leparkoltam az autót Ramsau előtt egy tányéros lift aljánál.
Innen indultam felfelé, az itt látszott, hogy nagyon kellett és kell a friss hó, mert a sífutópályák eléggé gyászos állapotban voltak, valamint a szemközti oldalon a schladmingi hegyek alsó szakaszain is csak a pályákon volt hó.
Kellemes kis erdei úton másztam felfelé a Feistererbach mellett. A Larchbodenalm-nál minden nagyon csendes és elhagyatott volt, senki nem járt errefelé rajtam kívül.
Volt itt minden, komplett fatörzsből kialakított bejárati ajtó tok, gyermekhütte, kis kápolna, látszott, hogy a nyári szezonban nagy élet lehet errefelé.
Borús idő volt továbbra is, szállingózó hóval és felhőbe burkolódzó hegycsúcsokkal.
Az út elkezdett meredekbe váltani, másztam egészen addig, míg el nem értem egy részhez, ahol az utat egy valószínűleg nemrég leszakadt firn lavina hatalmas hógörgetege borította.
Ezen nem lehetett átmenni, így kikerülve magam kezdtem el nyomot csinálni a hegyoldalban felfelé. Kisvártatva fel is értem a jóval feljebb lévő Guttenberghaus menedékházat ellátó teherlift alsó állomásáig.
Innen felfelé indultam az egyre nehezebb terepen, az út neve "Königsetappe" volt.
A Fischermauernél viszont már sem nyom, sem biztonságosan mászható út nem volt, így nem kockáztattam az első napon azt, hogy pókjárásban kelljen visszamenekülnöm a hegyoldalból és inkább megálltam.
Levettem a fókát, majd szépen visszasíeltem az autóhoz, lejjebb trükkös volt azért a csúszás, mert a a firnhó felső rétege visszafagyott, az ebbe lesikláskor beleszakadó léccel pedig eléggé nehéz volt az irányváltás.
Rövid autózás után értem Filzmoos-ba a szállásra (Haus Filzmoos), kedves háziak fogadtak, elfoglaltam a szobámat, beraktam a lécet a fűtött tárolóba, aztán lesétáltam vacsorázni a faluba.
Vasárnap reggel hatalmasan bereggeliztem, a szállás nagyon fullos reggelit adott szerencsére, felét bírtam megenni kb., pedig én aztán tudok enni:D Örömmel láttam, hogy jó pár centi friss hó esett az éjjel.
Beszélgettem kicsit a szállásadó hölggyel, aztán túrasízőnek öltöztem és rövid autózással a Kalte Mandling patak hídja melletti "Dachsteinruhe" buszmegállónál lévő ingyenes parkolóban tettem le a kocsit 1400 méter magasan.
Innen hosszan kanyargó erdészeti úton (Salzburger Almwanderweg) másztam fel Schaidalm-hoz, már mentek fel előttem, mert volt nyom a friss hóban.
Az elhagyatott Schaidalm-tól (nyári tehenészet és legelő) már a "Torwanderung" út vonalán másztam tovább, páran mentek előttem így volt már nyom amit követhettem.
Az előrejelzés egész napra havazást és felhőt ígért, de szerencsére itt már elkezdtek feltűnni a hegycsúcsok és némi kék ég is mutatkozott.
Elsőre a Tor-hoz szerettem volna felmenni, az elágazásnál azonban arrafelé még érintetlen volt a frissen leesett hó, így inkább a nyomokat és pár túrázót követve másztam fel a Schulzenhals-ra.
Itt egy kettes parti elkezdte megmászni a havas, de inkább durván sziklás Rettenstein-t, ehhez én nyuszi voltam, inkább mentem tovább a nyomon a Schulzenschneid csúcskeresztig.
Fent már ragyogó napsütés és váltakozó felhőzetből folyamatosan esegető havazás kísért.
Innen fentről szépen be lehetett látni a Torstein és Raucheck között húzódó Tor hágóba, ahová fel szerettem volna mászni.
Leszedtem a fókát és olyan 30 centi körüli porhóban verettem vissza a Torwanderung elágazásához, csoda volt a friss mély hóban rajzolni a "kígyót" a hegyoldalban.
Fentről láttam, hogy ketten már elindultak a Tor irányába és csinálták a nyomot, így jó "Spurwanze" módjára követtem őket én is.
Mi is az a "Spurwanze" ? Ehhez idéznem kell a bejegyzés címét adó könyvet, ahol még tapasztalatlan, de annál lelkesebb fiatal hegymászókat kérdezi idősebb mentoruk arról, hogy hogyan is szeretnének feljutni a Grossglockner-re?
"– Mondjátok csak, fiúk, járatosak vagytok a zoológiában?
– Nem.
– Akkor azt sem tudjátok, hogy van egy "Spurwanze" nevű állat?
– Talán a magyar nevéről fölismernők…
– Persze, hogy föl. Magyarul "nyompoloskának" lehet nevezni, csak ez a kifejezés nem olyan használatos. Az olyasfajta turistát hívják így, aki nyomába szegődik a vezetős partinak, nehogy eltévedjen…"
Nos én ebben az esetben abban bíztam, hogy ők ott elöl tudják, hogy merre kell felmenni :D Szépen mentem én is a friss nyomon.
Az előttem menők azonban olyan 1900 méter magasságnál megálltak és inkább visszacsúsztak amerről feljöttek. Így magam maradtam és csináltam a nyomot fel a Tor-ig, nagyon könnyű porhó esett folyamatosan, nem volt nehéz dolgom.
A tőlem balra eső sziklamasszívum egyszerűen leuralta a tájat, nincsen kép ami visszaadja a valós dimenziókat, azt csak ott helyben lehet megtapasztalni, mondumentális díszletek között csúszkáltam.
Közben láttam egy porhó leszakadást a Torstein oldalából, jól nézett ki, mint egy vízesés porhóból. Még pont volt időm megállni és telefonnal készíteni egy videot erről.
Felére a hágóba az volt a tervem, hogy majd lemegyek a másik oldalon, mivel azonban volt vagy 40 centi friss porhó a durván meredek lefelén és még senki sem ment le, én sem kockáztattam.
Megnéztem az itt elhelyezett emléktáblát, amely egy vitorlázó repülőgép szerencsétlenség emlékére készült, alatta a gép egy darabjával. Behúzódtam kicsit pihenni egy szikla mellé a szélvédett árokba.
Aztán levettem a fókát és kitűnő porhavas csapatással visszamentem amerről jöttem.
Mivel még csak kora délután volt, még egyszer felmásztam a Schulzenschneid-re, fent megosztottam pár kekszet az itt strázsáló havasi csókákkal
Ekkor eléggé erősen nekiállt megint havazni, meg már ki is csúszkáltam magamat aznapra, innen már az ismert részeken csúsztam vissza egészen a parkolóig, jó hosszú csúszás volt!
Hétfőn az Edelgrieß útvonal bejárását terveztem.
Ez egy népszerű lesikló útvonal, amelyet a legtöbben úgy teljesítenek, hogy Ramsauból a kabinos lifttel felvitetik magukat a 2700 méter magas Hunerkogel-ra, majd a Schadminger gleccseren átmennek az Austriascharte húzólift tetejéhez, ahonnan a sziklafalba épített létrán, majd egy a gerincet átfúró alagúton keresztül érnek ki a Edelgrieß gleccser fölé, ahonnan kezdődhet a lecsúszás.
Nos én nem vágytam ilyen kényelmes megoldásra, inkább azt terveztem, hogy alulról mászok fel a gleccserig, majd jövök le.
Ramsau előtt jobbra felmentem a Langgasse-n és az ottani parkolóban hagytam a kocsit. Innen szép csoszogós útvonal vitt a Brandriedel-t kerülve egészen a Brandalm-ig.
A hó szállingózott és teljes felhőben volt a hegy, ekkor még nem sok panoráma ígérkezett a mai napra.
Mivel egyáltalán nem volt nyom és a tegnapi nyomokat sem lehetett már nagyon látni a mára leesett hó miatt, leginkább érzésre mentem, na meg az offline térkép alapján.
Előbb az Austriascharte völgy jobb oldalán másztam, felettem nem sokkal békés zergecsapat szemlélte a ténykedésemet. Innen aztán még inkább jobbra tartva, elértem a Jungfrauensteig-et. Ami belevezett egy hatalmas sziklafalba.
Ennek az aljában kellett volna a fallal párhuzamosan haladni, de itt sem volt nyom, a kifújt köves, jeges részek váltakoztak a térdig érő mélyhóval.
Tanakodtam egy kicsit, közben jött egy srác hátulról a nyomomat követve, ment is tovább az úttalan utakon, szinte láttam ahogyan szikrázik a léc éle a köveken.
Na ez nekem Istenkísértés lett volna, így inkább levettem a fókát és kicsit lecsúsztam arra amerre az Austriascharte-t sejtettem.
Találtam is aztán mászható részt, így ismét elindultam felfelé, de ezúttal már felraktam a firnvasat is, hát azért ezzel nagyon stabilan lehetett menni felfelé a keményre fagyott firnes részeken is, volt ilyen is bőven.
Abban biztos voltam, hogy felfelé kell mennem, de látni nem lehetett gyakorlatilag semmit. Nyomtam a cikkcakkot, alaposan begyakoroltam a kick-turn technikát az már biztos.
Kepesztettem felfelé a tejfehérségben.
Egyszer csak elfogyott a hó és egy köves görgetegen kellett átvágnom, léc levesz, szerencsére csak pár métert kellett így menni.
Aztán csodák csodájára elkezdett átderengeni a felhőkön a nap és előbújtak a felhőből a brutál sziklafalak mindenfelé.
Örömmel konstatáltam, hogy marhára rossz irányba kepesztek felfelé az Austriascharte jobb oldalában.
Most, hogy már láttam merre kell menni, korrigáltam az irányt.
Szépen feltisztult az idő, csináltam a nyomot felfelé, már látszott az Edelgrieß gleccser gátja. Na ide felmenni nyom nélkül nem volt egyszerű, megint rengeteg kick-turn-t nyomtam, közben a napsütésben olyan meleg lett, hogy el kellett raknom a kabátot és sapka helyett is elég volt egy csősál a fejemre.
A gleccser, nevezzük inkább nyáron is megmaradó hómezőnek, szépen festett, körben hatalmas sziklafalak, a fejem felett a Kleiner és Großer Koppenkarstein csúcsokkal.
Levettem a fókát, felöltöztem a lesikláshoz, aztán megindultam lefelé.
A felső részen kitűnő porhó, majd fagyott tetejű porhó és fagyott firn volt.
Lejjebb leginkább csak visszafagyott firn, csengett a fülem a léc recsegésétől.
Kis kevergés után aztán betaláltam az Austriascharte-ba, ahol jó volt a hó és ezen, majd a saját nyomom mellett csúsztam vissza a síútig, azon meg az autóig.
Jó ki mászás volt! Találkoztam egy túrasízővel és egy boardossal, de ő a kabinossal ment fel, megspórolva a mászást.
Keddre végre megérkezett a várva várt csodaidő, kék ég, zavartalan napsütés és szélcsend, még fent a csúcsokon is. Direkt erre a napra időzítettem a leg látványosabbnak tartott Tennengebirge meglátogatását és bizony nagyon megérte.
Filzmoosból bő fél óra alatt a Tauernautobahn-on Werfenwengben voltam, fent Wengerau-ban parkoltam le a kocsit és már kilenc előtt megkezdtem a mászást.
Volt élet, mentek fel a kisebb nagyobb csoportok, így persze most nyom is volt.
A hegylábig nagyjából ki is melegedtem és mászósra vettem a ruházatot, elég volt egy mellény is, a kabát a hátizsákba került.
Csodás volt a felettem a tájat uraló masszívum.
Mára is esett egy kis porhó, képeslapra illő úton másztam fel a Dr. Heinrich Hackelt menedékházhoz.
Itt megittam a fél literes vizemet mert lehetőségem volt a ház mellett egy csőből csorgó jeges forrásvízből újratöltöttem az flakont.
Szemben csoda panoráma nyílt a werfenweng-i sípályákkal, hátrébb pedig a Magas-Tauern vonulataival.
Mászás közben nézelődtem és gondolkodtam azon, hogy vajon visszafelé merre lehet majd lecsúszni, mert, hogy erre nem az biztos.
Az út túl szűk volt, a hegyoldal pedig túl fás és meredek.
Innen aztán kezdődött a komolyabb mászás felfelé.
Kezdett határozottan meleg lenni. Jól jött a firnvas, sokkal stabilabban lehet menni vele a meredek oldalakon, nem beszélve az irányváltásokról, sokkal stabilabb vele a léc.
Mentek előttem és jöttek mögöttem is, tudtam tartani a tempót, sokat nézegettem és fotóztam.
Bal oldalról a sziklafal aljából a napsütés hatására megindult egy lassú mozgású firn lavina, a nyomig nem ért le, csak pár görögdinnyényi hólabda gurigázott lefelé egyre nagyobbra hízva (mint a lavina a rajzfilmekben, mikor egy egyre növekvő hogólyó gurul lefelé).
Kisvártatva aztán feltűnt a fejem fölött a Tauernscharte hatalmas hegykapuja.
Szépen cikk-cakkolva kellett felmászni, itt volt egy kis "küszöb", ahol pár lépést a fűben kellett megtenni, mert itt gondolom a hóesés, ha széllel érkezik, nem tud számottevő réteget felépíteni.
Ittam kicsit, aztán indultam tovább. Fent aztán elém tárult a hegycsúcsokkal tűzdelt, hófehér fennsík.
Itt elágazott az út, én balra mentem, fel az Eiskogelre.
Eléggé hamar felértem, nagyon szép idő volt a csúcson is.
Fóka le, aztán porhavas élvezetek, megrajzoltam én is a hegyoldalba a saját "kígyó nyomomat". Csoda volt.
Lent a völgyteknő alján aztán fóka vissza és felmásztam a szemben lévő Schartwand csúcsára.
Fent fóka le, aztán követtem a nyomokat, amelyek megkerülve egy csúcsot a Breitkogel szűzhavas oldalába vittek.
Innen megint élvezhettem a szűzhavas csapatást lefelé, igaz ez egy déli oldal volt és erősen "nehezedett" a hó, de azért sikerült leuralni.
A csúszás ismét egy teknő alján ért véget, fóka fel, aztán visszamásztam a Tauernschartéhoz.
Eddigre már mindenki lement, aki fent volt a hegyen, így én sem maradtam tovább.
Erre a napra végleg eltettem a fókát és megkezdtem az ereszkedést.
Firnesedő nehéz hóban csapattam lefelé, mindig a napos részen, mert az árnyékban elkezdett visszafagyni az összetúrt vastag firn.
Lejjebb a nyomokat követve jobbra tartottam, keresztezve a felfelé látott firn lavina görgetett hótömbjeiből álló nyomát.
A követett nyomok bevittek valami kúszófenyős firnes meredélybe, hát nem volt mit tennem, itt kellett lemennem.
Néztem a nyomokat lefelé, előttem a werfenwengi sípályák, na, én nagyon nem oda tartok, mert az igen messze van az autótól.
Jobbra tőlem a felfelé meglátogatott menedékház, a nyomok meg mennek le és egy síútban folytatódnak Wenghofköpfl bal oldalán, a parkoló viszont ettől a hegyháttól jobbra volt.
Na mindegy, gondoltam, akik erre lementek, ők is ott parkolnak ahol én, majdcsak visszatalálok.
A síúton csúszva láttam is, hogy a nyomok elmennek végre jobbra, mentem én is, itt előbb egy túrt havas nyiladékszerű buckapályán mentem le, majd a "pálya" folytatódott egy fiatal fenyvesben, itt beleszédültem annyit kellett kerülgetni a kis fákat.
Az útvonal végét egy keresztben csörgedező patak jelentette lent. Ezen lecsatolva átkeltem, aztán már csak vissza kellett csúszni a parkolóig.
Csurom vizesre izzadtam magamat, +10 fok volt a kocsinál, Filzmoosban visszaérve viszont csak +1. Jó kis nap volt, rendesen lesült a fejem.
Szerdán a hazaút során azt terveztem, hogy bemegyek a Sölktal-ba St. Nikolai-ig, aztán onnan felmászok a Grosser Knallenstein-re.
Kedden viszont fentről láttam, hogy az előrejelzésnek megfelelően a Magas-Tauern vonulatában beragadt a közepes és alacsony szintű felhőzet és ott nem sütött a nap, szerdán reggel a Wetterpanorama is hasonló képet mutatott a szomszédos Planneralmról, így egy gyors döntéssel inkább Oberscheffau felé vettem az irányt, hogy most akkor északi oldalról próbáljam meg mászni a Tennengebirge-t.
Gyorsan oda is értem, aztán egy tehenészetnél parkoltam le az autót, 4 Euro-t kértek ezért a háziak. 600m-en voltam itt, és nem sok hó mutatkozott, így feltettem a hátizsákra a léceket és így indultam neki az erdészeti útnak, amerre a síutat jelölte a térkép.
Az erdőben kicsit magasabbra érve aztán megjelent a hó is, de vigyázni kellett mert alatta kővel volt felszórva az út.
Ahogyan mentem felfelé egyre szebb "téli képeslap" táj fogadott.
Teljes némaság volt, csak a fenyőkről a napsütés hatására leszakadó hóteher zuhogása törte meg néha.
Volt egy nyomom szerencsére, azt követtem.
Egyszer csak jobbra fordult és egy lépcsőn ment tovább.
Oké, léc le, fel a zsákra, majd elkezdtem mászni egy nagyon meredek oldalon kialakított lépcsőn, már amennyire látszott a hó alatt.
Eléggé rövid úton sok szintet sikerült legyűrni így. Közben azon gondolkodtam, hogy felfelé oké, de lefelé is erre kell-e jönnöm, mert itt lesíelni nem lehet.
Pár cikkcakk után aztán felértem egy erdészeti útra, ahol végre lehetett sível menni, itt már jól kitaposott nyom volt.
A Rossberghütte-nél jött lesiklásban az erdőből (hatalmas kövezésekkel...) egy túrasíző, mint kiderült, ő volt akinek a nyomán jöttem.
Mondta, hogy nem lehet megmaradni fent akkora a szél, ez innen már jól látszott, felhő szerűen söpörte le a havas fent a szélvihar a csúcsokról, míg itt szélcsend volt.
Vissza kellett fordulnia, mondtam neki, felmegyek amíg tudok. Kérdeztem még, hogy merre lehet lemenni azon a lépcsőn kívül (ahol ő is feljött), mondta, hogy csak kövessem az erdészeti utat.
Innen ismét lépcsős, nehéz kapaszkodás kezdődött, de most léccel mentem, mert annyira mély volt a hó.
Ami viszont látszott a lesiklása nyomán, hogy itt pár napja semmi hó nem volt még, tehát a friss könnyű 20-50 centi porhó alatt nincsen régi összefagyott hóréteg.
Lesiklásnál az összes hó alatti tereptárgyat lecsapatta a lécével (sziklák, fatuskók, kidőlt fák, lécsőfokokat tartó betonvasak...) Itt el is döntöttem, hogy lefelé nem fogom felvenni a lécet, mert itt csak legyalázni lehetne a talpat/élet és persze magamat is.
Három párhuzamosan lefutó hatalmas sziklagerinc van itt, nyugatról keletre a Rotwand, a Schwerwand és a Wieswand. Én a Rotwand és a Schwerwand között araszoltam felfelé, a völgyet a térkép csupán "Schwer"-ként jelöli, hát ezzel az elnevezéssel egyet tudtam érteni.
Nehéz mászás volt, mivel a srác aki a nyomot csinálta, olyan meredeken ment felelé, hogy arról én visszacsúsztam, így maradt a mély hóban a fák/rönkök közötti cikkcakkozás. Gyakorlatilag alig haladtam.
Mivel már délután egy óra volt és még várt rám a lemenetel, illetve haza is kellett vezetnem (450km) nem erőltettem tovább a mászást, hanem lefelé indultam.
Léceket a zsákra tettem, aztán rögtön combig szakadtam a hóba, valami üregbe, néztem, hogy mi az, fura fém gerenda mellett nyílt meg alattam a hó. Söprögetem, hogy mi lehet, hát kiderült, hogy ez egy lépcső, persze sokat segített volna a felfelé haladásban ha (szlovákiai mintára) oszlopsorral is jelölik az útvonalat, hogy télen is fel lehessen találni mikor minden hó alatt van...
Lefelé bakancsban egészen jó móka volt a térdig érő hóban lépdelni lefelé, pár combig beszakadástól eltekintve, na meg attól, hogy a zsákon lévő lécek az összes alacsonyabb ágról a nyakamba verték a havat.
Az erdészeti úton aztán hosszan kanyargó jó kis csúszás vette kezdetét, egészen, míg el nem fogyott a hó.
Sétáltam aztán lefelé, közben észrevettem, hogy a tehenészet melletti völgyben vagyok, így egy nedves, sáros, meredek oldalban másztam vissza a tehenészet legelőjére.
Az autónál lepucoltam a saras bakancsokat, botokat, a 10 fok feletti melegben kényelmesen átöltöztem, megállapítva, hogy ez a mai mutatvány nem volt a túrasízés kvintesszenciája.
Aztán a hegyeknek búcsút intve hazajöttem. Az Enns völgyében is jól látszott, mint a magasabb régiók kivételével mindenhol, hogy siralmas a hóhelyzet, szerencsém volt, hogy a kis kiruccanásom előtt/alatt esett azért friss hó.
A túrázások során a mapy.cz offline térképét használtam. Az útvonalak előzetes megtervezésénél a strava téli sport heatmap-jét használtam, ami jelöli a felhasználók által addig rögzített útvonalakat, így egyértelműen látszik, merre lehet és merre nem érdemes menni.
Kiegészítve a bergfex részletes turistatérképével, amely útvonalakat is ajánl, valamint a térképnek van egy olyan választható opciója, hogy a hegyoldalak meredekségét is mutassa (Hangneigung). Ezzel egy adott útvonalnál jól lehet látni, hogy hol várhatóak a komolyabb mászások.
