Camino Benedictus

Ahogyan az előző bejegyzés, úgy ez sem kezdődhet másképp, mint, hogy az aktuálisan soron következő célverseny is halasztásra került, a tavaszi UB ismét áldozatul esett az intézkedéseknek, így az a naiv elképzelésem, hogy tavaly először és utoljára futottunk UB-t ősszel, ezennel meg is dőlt.

Így a jelen helyzet alapján az a legesélyesebb, hogy a Black Hole lesz a szezon első versenye, mivel a legutóbbi rendezői definíció szerint a megrendezést lehetővé tevő feltételek hatályba lépésétől egy hónapon belül meg is rendezik az eseményt.

Ezt az időpontot kb. május végére, június elejére tartom valószínűnek.

Egyből adódott is a lehetőség persze, hogy még április végén illesszünk egy hosszabb futást még az edzéstervbe.

Komoly változás persze nem következett be a futásokat tekintve az UB őszre tolásával, mert ugyanúgy készültem tovább, mintha mi sem történt volna. 

Ultra távokat futóként most már biztos vagyok abban, hogy (nálam legalábbis) nem elsősorban a specifikus versenyfelkészülés, sokkal inkább az állandó készenléti helyzet működőképes (fizikai és szellemi) - értem ez alatt azt, hogy a komolyabb futások utáni pihenőt leszámítva bármikor készen kell állni egy 100 kilométeres futásra, ez nem okozhat gondot.

Ennek jegyében ismét "hosszú edzés" mellett döntöttünk Krisztával. Két jelölt táv volt, az egyik a Bakony 110 instant terepfutás, mivel azonban nemrég húztunk be egy komolyabb futást ebben a műfajban, inkább a másik mellett döntöttünk. 

Ezt a távot már nézegettem egy ideje - a Camino Benedictus útvonal a második hazai Szt. Jakab út, három bencés apátságot köt össze, Tihanyból indulva a Bakonyon át Bakonybél érintésével Pannonhalmáig.

Az útvonal 110 kilométeres hossza és mindössze 1500 méter körüli szintemelkedése pedig pont passzolhat a Black Hole profiljához, amiről persze semmit nem tudunk:D

Ezt az utat, amennyire sikerült kiderítenem, még senki nem futotta egyben.

Az indulás előtt persze még volt edzés bőven, illetve túrázással is törtük Zsuzsival a futások monotoniáját, a Bakony nyugati részén tett látogatásokkal. Egyik alkalommal a Kab-hegyet másztuk meg, a következő héten pedig az Agár-tetőt és környékét jártuk be.

Különleges helyek, mivel itt gyakorlatilag nem találkozik az ember más túrázóval ilyenkor, még hét végén sem. Igaz pár egyhangúbb erdészeti utas szakaszon kölcsönösen megállapodtunk abban, hogy itt "jobb lenne futni".

Mindkét alkalommal az erdőben ebédeltünk tábortűzzel, szalonnasütéssel.

Rengeteg vadat láttunk, fotóztunk vöröses fehér mókust is, aki mintha csak a kedvünkért szaladt volna le a magasra épített fészkéből inni egyet a patak partjára.

Az időjárást tekintve az utóbbi évek legbolondabb áprilisát éltük, ami a rengeteg szél mellett általában sokkal hidegebb volt a szokásosnál. 

Volt olyan eset, hogy Zsuzsival 23 fokban indultunk el egy 20 kilométeres terep karikára, az út második felében már áztunk, mire hazaértünk már csupán 12 fok volt, pár órával később pedig mindössze 6.

Előfordult, hogy egyik nap nyári felszerelésben izzadtam, másnap pedig a téli cuccban mentem ki futni. Volt olyan nap mikor egész nap aggódva szemléltem a kint örvénylő hófergeteget és elkönyveltem, hogy azért április közepén a talajon tartósan megmaradó hóréteg mégsem normális dolog.

Emlékezetes volt mikor napsütésben indulva előbb még Győrújbaráton kapott el egy rövid jégverés, majd a Pannonhalma táblánál megfordulva döbbenten vettem észre, hogy a teljes horizont szilvalekvár színre váltott.

Behúzott nyakkal igyekeztem vissza, de Nyúl elején viharos széllel és kis borsónyi jéggel kapott el a vihar, csípett és pattogott rajtam mindenfelé az ezernyi apró jéglövedék. Úgy bő 20 perc múlva mikor hazaértem már szélcsend uralkodott, sütött a nap és csicseregtek a madarak, mintha mi sem történt volna.

A Camino Benedictus lefutása előtt egy héttel még oltást is kaptunk (AstraZeneca), ami aztán másnapra mindkettőnket úgy kiütött, hogy jobbnak láttuk ágyban tölteni az egész napot, hőemelkedéssel és általános hullafáradtsággal. 

Szerencsére nálam úgy 36 óra elteltével már távoztak a mellékhatások és újra tudtam menni futni is gond nélkül. Zsuzsit kissé jobban megviselték a mellékhatások, neki még kb. további 12 órába telt míg elmúltak.

Mellékhatások tekintetében végül is kísérletként is felfogható volt ez a futás, hogy egy héttel az oltás után okozhat-e gondot egy 100+ hosszú ultra (nem) :)

A home office mellett a másik pozitív hozadéka az volt ennek az egész helyzetnek, hogy Krisztával összeszoktunk futásilag, szerencsére a futószemélyiségünk ezt alapvetően megkönnyítette, kellően introvertáltak vagyunk mindketten, a rákészülésből és a lebonyolításból ő sem csinál túl nagy ügyet, általában pár mondatban megtervezzük a frissítési megállókat, megbeszéljük ki mit pakol, mikor indulunk és ennyi.

Futás közben ő hozza a tempót én meg az útvonalat, a meggyalogolandó emelkedők tekintetében egyet szoktunk érteni, nem beszélünk túl sokat és általában ráérzünk, hogy a másiknak mikor megy nehezebben a futás.

Alapvetően egyedül szeretek futni és két ujjamon elfér, hogy kik azok, akiket hosszú futás során végig szívesen látok magam mellett - az egyik Zsuzsi, de neki "több esze van annál, hogy ultrázzon" :D:D:D a másik pedig Kriszta.

Az egész heti összevissza időjárás után április utolsó szombatja ideális futóidővel kecsegtető napnak ígérkezett, lengedező szellőt, reggelre 8, délre 15 fokot és a délutánt kivételéve zavartalan napsütést mutatott az összes előrejelzés

Ez az út volt az újonnan beszerzett Salmonom Advanced Skin 12-es futózsák első bevetése, az utóbbi négy évben használ Salomon S-Lab Advanced Skin 5 már kicsinek bizonyult a tárolókapacitását tekintve. 

Az új zsákban aztán kényelmesen elfért minden IS, így kitűnő lesz a rám következő részben önellátós hosszú futásokra. Indulásnak pakoltam 16 gélt és 10 adagra (0,5 literhez) elegendő Long Energy-t, meg 10db sókapszulát.

A második pár Hoka Bondi 7-nek is ez volt az első hosszú futása, közben sikerült nagyon jó áron berendelni még egy párt, illetve egy pár Speedgoat3-et is. 

Durva megélni, hogy mennyire gyorsan fogyasztom a cipőket, ha havi 4-500 kilométer futással él együtt az ember, két és fél havonta egy pár cipő elhasználódik (a futás olcsó sport, ja nem:)).

Ervin elvitt minket szombat reggel az indulási pontra a Tihanyi apátsághoz, fél nyolckor pedig elindultunk futva vissza a lakóhelyünk irányába.

A terv szerint 6 frissítős megállóval számoltunk, Vöröstón, Úrkúton, Csehbányán, Bakonybélben, Fenyőfőn és Gicen. Úgy kalkuláltunk, hogy a frissítések közötti távot három tele kulacs folyadékkal bőven tudjuk abszolválni.

A belső-tó partjára az ismerős kis tihanyi utcácskákon ereszkedtünk le, majd a tó melletti fülemüle énekkel kísért szakasz után megkezdtük az első mászást a kilátó irányába.

Itt rögtön meg is álltunk, mert annyira szép idő volt, hogy az induláskor felhúzott karszár és szélkabát már be is került a hátizsákba.

A csodaszép ősborókáson átvágva egy kis hegynyergen után máris a Bázsai-öböl panorámáját csodálhattuk Sajkodról.

Közvetlenül az öböl nádasának szélén kanyargó ösvényen értünk Aszófőre. Innen a kerékpárúton futottunk Örvényesig, itt pedig elkezdtük a Balaton-felvidék lankáinak megmászását. 

Csodás faluközpont után még szebb panorámás szőlőhegyen vitt az út, mindenfelé elszórt présházakkal, mandulafákkal és sok szőlővel, igazi mediterrán vidék.

Rövidesen kiértünk az Örvényes-Vászoly autóútra és ezen futottunk be Vászolyra. Tihanyhoz hasonlóan itt is csendes volt még a faluközpont, de a teraszos vendéglőknél már lehetett látni a várva-várt nyirásra való készülődés jeleit. 

Kicsit utánatöltöttem a kulacsom a Szt.-Jakab forrás vizéből, megkerültük a forrás-tavat és indultunk tovább felfelé az erdőn át vezető nyílegyenes úton, ami itt a balatoni kék jelzést követte. Nagyon szép több száz éves tölgyfák is magasodnak az erdőben a falutól távolabb.

Kisvártatva aztán megnyílt előttünk a panoráma Vöröstóra, jobbra a vöröstói kálvária stációira, Nagyvázsonyra és a mögöttük magasodó Kab-hegyre. 

Vöröstón feltöltöttük a folyadékkészleteket, szép, rendezett sváb falu ahol sok ház homlokfala hirdeti a tulajdonos nevét.

Keskeny aszfaltos út vitt tovább Nagyvázsonyra, itt a Kinizsiek várát és lakótornyát éppen tatarozták, így nem is időztünk sokat, hanem az országos kék jelzésen megkezdtük a hosszan elnyúló mászást a Kab-hegy irányába.

Elhagyva a Balaton-felvidéket megérkeztünk a nyugati-Bakonyba. Előbb szántóföldek és kaszálók között, később ligetes erdőkön át vitt az út, majd egy egyenesen a hegycsúcsra vezető nyiladékon másztunk az egyre erősödő emelkedőn. Mivel az országos kéken futottunk meglehetősen sok turistával találkoztunk.

A Kab-hegy - bazalt borította hegyhez méltóan az elmúlt hét bőséges csapadékát nem elnyelte, ahogyan azt a klasszikusan karsztos Bakonyban megszokhattuk (itt bazaltrégeg borítja a karsztot), hanem mindenfelé csordogáló vízfolyások futottak le az úton. Sok helyen keresgélnünk kellett a helyeket ahol viszonylag száraz lábbal át tudtunk kelni.

A nyiladékról és az országos kékről jobbra letérve követtük a sárga kagyló jelzéseket a kab-hegyi kerékpáros körúton. Bár a csúcsot nem kellett megmászni, de azért emelkedett szépen az út, mi pedig futottunk felfelé szépen.

A Kab-hegy - Zsófiapuszta úton ismét az országos kékre értünk és futottunk egy töltésen (mint utólag megtudtam, régebben gazdasági vasút vezetett erre ezért a töltés). 

Hamarosan Úrkútra értünk, itt a szépen karbantartott kútnál töltöttük újra a készleteket. Ez pedig a kút melletti bölcsesség volt:

Röviden betértünk az őskarszthoz is, itt kedves túrázós ismerősök is ránk köszöntek (kicsi a világ), János és felesége ráadásul a klasszikus hazai Szt.  Jakab út rendszeres teljestői.

Szép kis ösvény következett, tovább ereszkedtünk lefelé, aztán egy kevésbé érdekes völgyben egy széles erdészeti úton futottunk egészen Városlőd-bányatelepig. Itt azért már nyüsszögtünk kicsit, hogy fáradunk és még igencsak messze a futás vége.

Városlőd előtt barátságos patakparton kanyargott az ösvény, a városban az élelmiszerboltnál megittuk a szokásos kólát, aztán aszfaltúton a nyolcas út alatt átbújva átléptünk a magas-Bakonyba.

Kis aszfaltozás után erdőszéli utakon futottunk a csodálatos Mára-kápolnáig, ahol a közkútnál újabb folyadéktöltés következett. 

Csehbányán gyorsan átfutottunk, majd a Németbányát Farkasgyepűvel összekötő erdészeti úton róttuk a kilométereket. Itt sok minden nem történt, viszont találtunk az út szélén egy magányos hófoltot, ami még a két héttel ezelőtti havazásból maradhatott itt. Gyors kézmosást megejtettük a tél (remélhetőleg) utolsó havában.

Bakonybélbe az erdészeti utat elhagyva a Betyár körről ismerős szurdokúton futottunk be.

A faluban nagy élet volt, aki tehette kihasználta, hogy végre újra kiülhetett a kedvenc helyének teraszára. Mi az apátság mellett ennél jóval puritánabb módon kevergettük a porainkat vízzel és töltöttük a kulacsokat.

A Bakony átkelésünket a száraz-Gerence völgyében folytattuk az erdészeti aszfaltos úton, jól futható volt, így igyekeztünk minél kevesebb emelkedőn sétát beiktatni.

A Kőris-hegy alatt egy rövidítésen vitt át az út az erdőn, ami persze totálisan szét volt járva a nemrég itt dolgozó erőgazdasági járművek által, szóval itt futás helyett a járható utat kerestük és a bokánkra vigyáztunk.

A kőris-hegyi lokátorhoz vivő út kiágazásától aztán megkezdtük az ereszkedést. A csárda tetőnél aztán balra fordultunk és az egyre gyakrabban homokossá váló út és a fenyveserdők megjelenése már jelezte, hogy a Bakonyalján járunk. 

Kisvártatva be is futottunk Fenyőfőre, ahol nem találtunk ivókutat, szerencsére azonban a faluház kerti csapjából tudtunk után tölteni. Itt már kezdett alacsonyan járni a nap, így hűvösödni kezdett az idő, így elkezdtünk újra jobban felöltözni.

Eddigre már nagyon émelyítőnek éreztem a Long Energy-t, így csak vizet tettem a kulacsokba és megkíséreltem csak gélekkel pótolni az energiát.

Bakonyszentlászlóig néhol mély homokkal borított folyamatosan hullámzó úton futottunk. Bakonyszentlászlón kezdtem eléggé elfogyni, mert folyamatosan éhes voltam. 

Persze gyorsan rájöttem, hogy ezt a Long Energy hanyagolása okozza, így gyorsan kevertem a nálam lévő vízbe. Gicig sok kanyarral tarkított, változatos erődkön át ereszkedtünk. 

A faluban megkerestük a közkutat, utoljára feltöltöttük a kulacsokat, feltettük a fejlámpákat, mert eddigre szépen sötétedett és megindultunk a hazai pályának számító Csanak-ravazdi Sokoró emelkedőinek.

Erdőszéli meglehetősen elhanyagolt szekérúton másztunk felfelé, ahol az egyik nyomvonal nagyon ferde volt és lejtett kifelé, a másik jól futható volt, de mindenhol belógtak az utat szegélyező kökénybokrok.

Küzdöttünk persze, míg végre befordultunk a teljesen sötét erdőbe. További kis kapaszkodás után felértünk az erdészeti út végére, ahonnan már ismét könnyebb volt futni. Itt egy különleges, nagyon ritkán látható madár szórakoztatott minket azzal, hogy folyton leszállt elénk az aszfaltútra, megvárta míg 4-5 méter közel érünk, majd felreppenve letelepedett úgy 20 méterrel távolabb és ott várt ránk. 

Előbb kuviknak gondoltam a mérete miatt, de fura volt, hogy csak az egyik szeme "világít" (azaz veri vissza fejlámpák fényét), azaz a feje két oldalán vannak a szemek, nem pedig az "arcon", ahogyan a baglyok esetében. Egy lappantyú volt, még soha nem láttam, most alaposan megszemlélhettem.

A hosszan hullámzó egyenes szakasz után kiértünk a Sokorópátkát Ravazddal összekötő útra és a kanyarokat szurdokutakon levágva ereszkedtünk lefelé. Nemsokára jött szembe Ervin autóval, hogy van-e szükségünk bármire a hátralevő szakaszon, vagy elvigye-e a futózsákokat, de úgy döntöttük, hogy innen már teljes menetfelszereléssel futunk végig.

Ravazd után felmásztunk még a falu szőlőhegyére, innen már szépen látszottak Pannonhalma fényei. Kicsit futottunk még a faluban és azon kívül a 82-es út mellett, aztán keresztülvágva az úton és egy szántóföldön végre megérkeztünk utunk végpontjához Pannonhalmára.

Ervin itt már várt minket, nem is időztünk sokat, mert mondhatni alaposan elfáradtunk a végére.

Az útvonalat csak ajánlani tudom, futva, gyalog, vagy kerékpárral is csodálatos vidékeken halad át, út közben mondtam Krisztának, hogy nem tudok arról, hogy bárki futotta volna ezt már eddig így egyben, mire ő mondta, hogy akkor "ma pályacsúcsot megyünk", ez az anekdota aztán többször előjött a nehezebb pillanatokban:D

Zsuzsi világraszóló vacsorával várt és a csoda süteményekkel, amiket a szülinapomra hozott (három napos szülinapot tartottunk:.)) Utána nem kellett ringatni.

A lábfejem megúszta hólyag nélkül, minden felszerelés kitűnően működött. 

A 16 gélből 12 darabot ettem meg végül, a 10 adagnyi Long Energyből 7 adag fogyott el, ezzel a kalkuláció alapján azért megint energiadeficittel mentem végig, de most ennyit volt hajlandó bevenni a gyomrom.

Voltak persze holtpontok, Városlőd előtt, meg nekem úgy Bakonyszentlászlótól Gicig, de a végére kellemesen bezsibbadt állapotban még 100 fölött is jó tempóban tudtunk futni (a jó tempó 100 km fölött relatív :)).

13 óra 23 percet töltöttünk futással, további másfél óra ment el a frisstésekre és pisiszünetekre. A táv az én órám szerint 108, Krisztáé szerint 110km volt, a szintemelkedés pedig 1710 méter lett.

A közeljövőben pedig remélhetőleg már kifelé lábalunk ebből az egész cirkuszból és talán már a szabadtéri futóversenyek sem fognak sokáig a kockázatos és egészségre veszélyes rendezvények körében szerepelni (és persze nem csupán oltási igazolvánnyal lesznek látogathatóak...). Meglátjuk.