BRM 600 Northeastern Grand Tour

Újabb kacérkodás az ultrabringázással, vagy ez már ultrabringázás lenne?

Na de ne ugorjunk ennyire előre, szóval Stockholm után egy héttel ott volt a soproni hűségkör TT, nem ragoznám túl, ezen a szombaton volt az év első igazi hőségnapja, súlyosbítva azzal, hogy délelőtt kilenckor volt a rajt. 

Számomra durva kánikulában indult a mezőny, én pedig már az Ágfalva tartó hosszú, egyenes, poros és enyhén emelkedő földúton konstatáltam, hogy sem hőakklimatizációm nincsen, sem pihent lábaim és keringésem.

Az ágfalvai frissítőn még vállalható volt a formám, itt búcsúztam el Bognár Ákostól is (aki végigment), majd a Lővérek masszív emelkedőin majdnem kiugró szívvel és az ezzel járó hányingerrel küszködve vánszorogtam fel, reménykedve abban, hogy majd enyhülnek a kínok.

Nem enyhültek, de a kanyargás a Lővérekben nagyon szép volt. Mivel 15 kilométer után is csak vánszorgásra futotta, valamint a jobb sarkam, Achillesem is elkezdett bejelezni, mivel volt Stockholmban egy majdnem esésem is, amit persze kifutottam, de közben egy sziklára érkeztem jobb sarokkal, ami hatalmas ütést kapott így, ez érzékenykedett még.

Aztán kicsit nyújtottam az agonizálást, majd a rajt után 20 kilométerrel a Sopron Trailekről ismerős erdők házánál lévő frissítőnél jeleztem a staffnak, hogy nekem ennyi bőven elég volt mára és az erdészeti úton szépen visszakocogtam a városba leadni a chipemet.

Pont következett volna egy hosszú lefelé szakasz Harkáig, de teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy még 60 kilométert megtegyek, java részben hosszú, árnyékmentes utakon és földutakon.

Közben láttam, hogy az ausztriai hegyek felett felemelkedő zivatarfelhő, ha esőt nem is hozott, de az ún. "dögüllőjével" legalább árnyékot nyújt a mezőnynek, de egy cseppet sem irigyeltem őket. Azért egy 30 kilis edzőfutásnak mégiscsak jó lett ez is.

A stockholmi menet után kevés volt az egy hét ahhoz, hogy regenerálódjak és kedvet kapjak egy újabb hosszú terepezéshez. 

Már a kilenc órás rajt után eleve gyorsan átgondoltam, hogy nekem ehhez a távhoz legalább 12 órára lenne szükségem, azaz este kilenc előtt nem is érnék célba, ahonnan még haza is kell vezetni, ráadásul a vasárnap is megy a kukába, mert csak a sebeimet fogom nyalogatni.

A versenyközpontban aztán mondták, hogy jövőre mind a dátumot, mind a rajtidőpontot átgondolják - nagyon helyesen - mert egyébként nagyon jó kis útvonal el, de ha már nyáron van, simán el kell rajtoltatni a futókat hajnali 5-kor.

Szóval a hosszú futásokat a nyárra szépen el is engedtem és rárepültem inkább a biciklizésre.

Kacérkodtam már fejben az olyan több napos, önellátós tekerésekkel, mint a Horizont, vagy a Divide, persze a közelükbe menni még nem mertem. Aztán ott van az idén először megrendezésre kerülő Magyar Kör, ami kb, a Divide országútis megfelelője, 1765 km össz távolsággal.

Azért ezt is meredeknek éreztem bevállalni, indultam volna a nyugati féltávon, csak azt meg nem rendezik meg, így maradt a nyugati 365 kilométeres "egynapos" szakasz.

Viszont azért attól, hogy lenyomtam az alföldi 300 kilit, mégpedig érdemi bolyozás nélkül is az első 10%-ban végezve, koránt sem voltam magabiztos, kitűnő idő volt, meg ugye sík terep, nem volt nagy művészet.

Ekkor jött szembe a hazai Brevet sorozat, ha lúd, akkor pedig legyen kövér, pont volt még egy szabad hétvége, ott pedig egy 600 kilométeres északkelet-Magyarország - Szlovákia karika, mivel ezeket a tájegységeket nagyon szeretem, gondoltam egy merészet és beneveztem.

A távra kerek 40 órás szintidő állt rendelkezésre, tehát első ránézésre ebbe akár egy szállás/alvás is beleférhetett volna, viszont én nem akartam ilyen luxussal élni, hanem nagyjából non-stop menetet terveztem úgy, hogy az éjszakát is végignyomom, így még a hálózsákot sem vittem magammal, hogy ne legyen ilyen kísértés.

Azon kívül, hogy 600 kilométer, azért szint is akad benne gazdagon.

Úgy okoskodtam, hogy azért ez már eléggé komoly teljesítmény lesz, na nem egy UB egyéni (csak az időtartamot tekintve), de majd meglátom a végén, hogy kb. hány kilométer futásnak tudnám ezt megfeleltetni.

28 +/-2 órás teljesítésre készültem.

Lássuk, mi van a táskákban a teljesen felmálházott bringán:

A felső váztáskában elöl 9db gél, az alsó nagy váztáskában 2 10es papírzsepi, wc papír, egy kis üveg penco ionogen, hogy jobban szívódjon a folyadék, illetve a nyomelemek, stb. 4db. műzliszeret, sisakra lámpa, powerbank, kábel, gumifoltozó készlet, kidörzsölődés esetére sudocreme, telefonok.

A nyeregtáskában elektromos minipumpa, kézi minipumpa, 2db. belső gumi, láthatósági mellény, szél/esőkabát, folyékony wax a láncra. Illetve a mezem zsebében vittem a pénzt/bankkártyát, iratokat és az autó kulcsát, ennyi volt a felszerelésem.

Az útvonalon előre bejelöltem a lényeges pontokat - mint a közkutak és a benzinkutak (ezek a hosszútávú bringások legjobb és legfontosabb helyei), folyadék és ennivaló felvétel céllal.

Annyi közös mindenképpen van a futásban és a tekerésben, hogy hosszú távon bizony keményen végig kell enni/inni mindkettőt. Igaz ez a bringán sokkal könnyebb, mert nincsen a rázkódás miatti hasi diszkomfort, tehát nem legyűrni kell a kajákat muszájból, hanem konkrétan éhes az ember és jóleső az evés.

Fura mikor nézegeti az ember az indulók neveit és konkrétan senki sem ismerős, nem úgy, mint az ultra futásoknál - igaz - ott is egyre kevesebb a régről ismerős név és egyre több az új, jelezve az idő múlását és az új generációk megjelenését.

Egyébként a biciklizni is szerető ultrafutó közösség egészen biztos vagyok benne, hogy fogja magát képviseltetni a hosszútávú biciklis eseményeken, senkinek sem örök a térde, bokája, futókedve :).

Pénteken délután elautóztam a tetthelyre, katlan meleg volt Gyöngyösön, ahol vacsoráztam és vettem reggelire valót.

Innen a hűvösebbet keresve felmentem 600 méter fölé és az éjszakát a görgő-bükki pihenőhelyen töltöttem.

Reggel aztán visszagurultam Mátrafüredre. itt volt a rajt/cél, egész szép, 64 fős mezőny verődött össze a rajtra, pedig mikor neveztem még csak hárman voltunk.

A hangulat hasonló volt, mint ez ultrafutós verseny rajtjában, ahogy néztem ebben a szférában is legtöbben ismerik egymást. Egy kedves szintén induló hölgy kétszer is körbe kínálta a mezőnyt pogácsával, a szénhidrátnak itt is akkora a respectje, mint a futók közt.

Túrabiciklit és gravelt láttam már sokszor felmálházva, de a csúcs aero országútik ilyen alkalmazását most láttam először, ez persze jelzi, hogy a bikepacking nem csak az offroad szakágban népszerű.

A rendező rövid tájékoztatója után meg is indult a mezőny.

Az időjárás előrejelzés a szombatot délutántól felhősnek jelezte, eséllyel arra, hogy a délutáni óráktól Kassától északra kipattanhatnak zivatarok, a vasárnapot pedig szintén felhősnek, némi kis esővel a befutó környékén, ez meglehetősen pontos volt.

Szerénytelenül elindultam az élboly után, hatalmas gurulással telt az első 10 kilométer Gyöngyössólymoson és Gyöngyösön át. Innen aztán nyugatra fordultunk és kezdődött a hullámzás a Mátra lábánál nagyon szép kilátással egészen Szurdokpüspökiig, ahol aztán még egy nagy gurulás következett a Zagyva völgyébe.

Innen északkeleti irányba a folyó mentén enyhén emelkedve vitt az út, sok kilométeren át kitűnő minőségű bicikliúton. Eddigre már egyedül voltam, bár az élboly egészen Bátonyterenyéig még látótávolságban volt, itt a 23-as főúton is tekertem.

Bátonyterenye elején volt az első ellenőrzőpont.

Mátraszelén a Zagyva szűkebb, erdősebb völgyében vitt az út, az aszálynak köszönhetően a folyóban nincsen említésre méltó víz mennyiség, csak a rajta épült tározó tavakban.

Zagyvaróna előtt a néhai Salgótarjáni Ferroötvözet gyár romjai mellett fordult be az út, az egész északkelet-magyarországi régióra jellemző sajnos, hogy tele van az itt régen virágzó nehézipar mementóival.

Zagyvarórnán megálltam feltölteni a kulacsaimat, mert következett az első komoly mászás 6km hosszan 170 métert emelkedve Rónabányáig. Ekkorra kezdett már melegedni az idő és már a lábamban volt 70 kilométer, de ez még csak a bemelegítésnek számított ezen a rendezvényen.

Fent a régi bányásztelepek sorházai eléggé vegyes állapotban vannak. Innen aztán szuper gurulás lett - volna, ha az út nem lett volna teljesen véletlenszerűen pocsék állapotó, győztem húzni a féket és kapaszkodni a kormányba Cered településig.

Nemsokára az ország hivatalosan leghidegebb településén, Zabaron át tekertem, ahol erre a tisztségre most semmi sem utalt, mert már 30 fok fölött járt a hőmérséklet. 

Ráadásul a falu után egy rövid, de annál meredekebb kaptató is következett. Itt már le kellett vennem a bringás szemüveget a mászásoknál, hogy jobban párologjon az arcomról az izzadtság, ne folyjék a szemembe.

A Heves–Borsodi-dombság viszont csodaszép, erdők, mezők, ligetes domboldalak, tavak szegélyezték az enyhén lejtő utat.

Hangonyba érve tudtam, hogy ez nem akárki "földje", hanem Bódis Tomié, aki most éppen arra készül, hogy a halál völgyében párolódjon meg élve a Badwater futóversenyen. Na az ottani hőmérsékletekhez képest az itteni harmincakárhány fokok kifejezetten frissítőnek számítanak.

A Hangony és Ózd közötti úton pedig két ózdi futó ismerősöm is rendszeresen edz, most sajnos egyikükkel sem találkoztam.

Az Ózd eleje és vége táblák között 10 kilométeres táv volt.

Közben becsekkoltam a második ellenőrzőponton, régebben ahogyan olvastam, ilyen papír alapon ment a téma, valakivel, aki az ellenőrző ponton leigazolta, hogy ott járt a bringás, most már a Brevetcard alkalmazást csak megnyitom és a GPS adatok alapján már be is csekkol a pontra, ez nagyon jó kis módszer, meglehetősen rugalmas, valószínűleg az instant datamatrix kód keresgélős futásoknál is jobban/megbízhatóbban működne, mint a jelenlegi rendszer.

Az OMV kútnál volt a pont, vettem kólát, vizet, flapjack zabszeletet és egy "szmolicseket" - mi legalábbis így hívtuk annó a sítáborokban azt az édességet, ami két mézespuszedli között lekvár - csokiba mártva, kalóriabomba, ezeket eltettem későbbre a többi műzliszelet mellé, illetve egy kolléga invitált, hogy egyem meg a két darabos "háromszögszendvics" egyikét, nekem is pont ennyi esett jól.

Ózdtól Sajópüspökiig a meglehetősen forgalmas 25-ös főúton haladtam, Bánrévén egy 5 perces sorompót is kaptunk.

Serényfalvánál hagytam el a főutat, a település lakói bár nyilván serények, de a név nem ennek köszönhető, hanem egy 19 század eleji névváltoztatás, amikor is az addigi nem túl hízelgő "Málé" (a köznyelvben bamba, ügyetlen emberre alkalmazzák) nevet változtatták meg a korábban a területet birtokló Serényi család neve után.

Trizs után mászás, közben nagyon jól esett a hűvös erdő, aztán az aggteleki lejtőzés, hogy megszáradjak.

Innentől már a Szepes-Gömöri karsztban voltam, csodás hely ez is, sok mászással és gurulással. Jól éreztem magamat az első 150 kilométer után.

Aggteleken a cseppkőbarlang főbejáratával szembeni büfésoron volt a második ellenőrzőpont, ha már büfé, akkor vettem kólát, jégkrémet, jegeskávét és vizeket.

A határ előtt kereszteztem az országos kéket, majd lefotóztam a régi határállomást, majd eltekertem az aggteleki barlang domicai testvérbarlangjának bejárata előtt.

Az eddigi sokszor csapnivaló útminőséget kitűnő, hibátlan út váltotta a határ túloldalán - itt eszembe jutott, hogy például a közútjaink általában vett állapota mennyire jól jelzi az elmúlt idők anyagi - "visszaéléseit"...

Fennsíkról gurultam szép panoráma mellett a Slaná - azaz a Sajó völgyébe, ami itt mélyen bevágódott a nagy kiterjedésű karsztfennsíkok közé, előre nézve a távolban pedig megjelentek a komolyabb hegyek, még az Alacsony-Tátra keleti végét jelentő Király-hegy is idelátszott.

Itt a tükörsima E58-as főúton tekertem, amelynek mindkét oldalán jó széles sáv volt mintaszerűen leválasztva a kerékpárosok számára, nem is volt halálfélelmem, mint általában az ilyen forgalmú utakon Magyarországon.

A mély katlanszerű völgyben jól megrekedt a hőség, amit tovább fokozott az aszfalt által ontott meleg.

Hamarosan feltűnt Rozsnyó városa, ettől keletre pedig a Voloveci-hegység (Pozsálló), amely a túra legnagyobb mászását is jelentette.

Mivel kellett az energia, megálltam egy benzinkúton, közben befutott még két kolléga. Ettem két szendvicset, ittam, kulacsot töltöttem és mentem is tovább.

Már Krasznaváralja település előtt megkezdődött az út emelkedése, egyelőre még csak mérsékelten, de határozottan felfelé mentem, hamarosan a falu fölött magasodó vár is megjelent balkézre.

A főutat elhagyva aztán következett a 10 kilométeres komoly mászás, ami 700 méternyi szintet jelentett.

Eleinte még árnyas erdőben, majd a szerpentines részre egyre több helyen besütött a nap, illetve voltak eléggé kemény szakaszok is, itt mivel csekély volt a forgalom, bevetettem a szerpentinen szerpentinezés taktikát, azaz az út szélétől széléig kígyózva másztam fel, így bár hosszabb, de kevésbé meredek. A rögzített útvonalon ez így fest:

A mászás vége előtt volt az út jobb szélén egy hideg vizű forrás, itt be is mosakodtam kicsit.

Az uhornai hágóban aztán megkezdődött a meredek, hajtűkanyarokkal tűzdelt gurulás, ilyen "mini Stelvió" szerű lejtőn Uhorna hegyi falucskáig. Dolgoztak a fékek rendesen.

A falun át tovább lejtett az út, egy víztározó mellett ahol sokan strandoltak a Smolnik-patak völgyében, itt nagyon lehetett menni.

A hágóban értem el a 200 kilométert, majd a következő 44 kilométer végig lejtett. A Smolnik-patak aztán beletorkollott a Király-hegy oldalában eredő Hnilec patakba, amely vöröses színűre változott ahogyan haladtam mellette, annyira dús az itteni sziklás talaj vasércben.

Nem véletlenül csupa német gyökerű, hajdanán gazdag bányászfalu és város sorakozik a völgyben egymás után, szép épületekkel a legnagyobb Gölnicbánya.

Mivel kezdtem megéhezni, előbb megettem a zabszeletet, majd Gölnicbánya után egy kúton ittam még kólát, mert kellett az energia.

Innen csak egy ugrás volt a harmadik ellenörzőpont Jaklovce, azaz Jekelfalván, szintén egy benzinkút mellett.

Itt ismét két szendvics következett és kóla, víz, és végre kesztyű levétel, meleg vizes kéz és arcmosás, majd befutottak páran utánam, én meg indultam már tovább, szerencsére utánam kiabáltak, hogy otthagytam a kesztyűmet.

Ez volt a túra legészakibb pontja, innen délkeletre fordult az eddig északnyugati irányba tartó út.

Felkmár település után jött az ugyanilyen nevű hágó Kassa "házi-hegye", a Kojsó-havas mellett, szerencsére ez már nem volt olyan durva mászás a hossza miatt, lefelé aztán olyan gurulás következett, hogy csak na, belátható sima, nagyobb ívű kanyarok, 50-60-al lehetett döngetni felelé.

Kassabéla mellett egy hosszú egyenes út vitt, innen már láttam, hogy az előrejelzésnek megfelelően a hegyek elkezdték kitermelni a délutáni zivatarfelhőket, nagy habos tornyok nőttek az égen.

Az utolsó hágóban aztán megérkezett a zivatar szele is, de szerencsére az eső itt nem kapott el, nagy lejtőzés után érkeztem a Kassára vezető patakvölgyi útra.

A Cermel-patak völgye nagyon hasonló a Garadnáéhoz, ráadásul ugyanabból az irányból éri el Kassát, mint a Garadna Miskolcot, ugyanúgy van itt is kisvasút, régi vashámorok, szabadidőparkok, játszóterek, víztározók stranddal és horgászhelyekkel.

Kassára ilyen csinos bicikliúton értem be. A város főutcáján kezdett cseperegni az eső, de ez nem adott okot aggodalomra.

A negyedik ellenőrzőpont a város jelképénél, a Szent Erzsébet dómnál volt.

Innen a dél felé vezető főúton gurultam, majd betértem egy benzinkútra, hogy feltöltsem a készleteimet, mivel lassan esteledett és tudtam, hogy ha nem érem el este 10ig az innen 60 kilométerre levő benzinkutat, akkor az bezár és onnatól olyan az útvonal, hogy nincsen rajta éjjel-nappal nyitvatartó benzinkút, vagy bolt, vagy vendéglátó egység.

Ettem egy croissantot, meg kóláztam, közben viszont elkezdett durvulni a csepegésnek induló eső, ami aztán egy kiadós felhőszakadásba torkollott.

Hárman ragadtunk ennél a kútnál, azt latolgatva, hogy mikor enyhül annyira az eső, hogy érdemes legyen elindulni. Egy jó darabig azonban csak óriási villámok, dörgés és özönvízszerű eső volt.

Amikor enyhült, elindultam, hogy aztán pár száz méterrel odébb egy felüljáró alá húzódjak be, mert ismét elkezdett ömleni, a két kolléga szintén, akik utánam jöttek.

Az itt töltött időt arra használtam, hogy újrawaxoltam a láncot.

Kicsit enyhült, így ismét nekiindultam, ismét mentem vagy 1 kilométert és szerencsére volt még egy benzinkút, mert újra nekieredt az eső erősen.

Mivel az elvesztegetett idő miatt tudtam, hogy esélytelen az említett benzinkútig elérni este 10ig, vettem négy kókuszos csokit az éjszakára, illetve volt még nálam vagy három műzliszelet, meg 8 gél.

Kezdett sötétedni, így feltettem a lámpát a sisakra és csatlakoztam a spontán kialakult hármas, négyes, néha ötös bolyba, ami kitartott már a célig. Éjszakára semmiképpen nem akartam egyedül maradni, mert mondhatni nem mostanában tekertem éjjel, így biztonságosabb és főként gyorsabb és szórakoztatóbb is volt a tekerés.

Mire a Kassától délre a határ előtti Sikárosra értünk, látszott, hogy ott már egy csepp eső sem volt, így szépen száradtunk. Bő egy órát tett hozzá ez a kis közjáték a teljes menetidőhöz, persze abba is belegondoltam, milyen rossz lehetett a mezőny mögöttem levő részének, ha ez fent kapta el őket a hegyekben.

A sikárosi emelkedő után értünk vissza Magyarországra, innen már teljesen sötétben ment a száguldozás a javarészt lejtős úton Füzérkomlóson át Pálházáig.

A sötét miatt ráadásul a sebesség is nagyobbnak tűnt, a forgalom is kezdett elülni, illetve kellemesen hűvös volt a levegő.

Innentől általában nem sokat láttam a környékből a kivilágított településeken kívül, mint az előttem menő bringát és villogó hátsó fényeket.

Sátoraljaújhelyen a főtéren lévő Kossuth szobor jelentette az ötödik ellenőrzőpontot.

Innen Sárospatakig, bár kitűnő kerékpárút is van, de mi a 37-es főúton tekertünk, mert azért a bicikliutakon nem lehet 30+ os sebességgel bolyozni, nem erre lettek kitalálva, ezek a srácok pedig gyorsak voltak és pedig úgy voltam vele, hogy ameddig bírom, velük megyek.

Itt eléggé élénk északnyugati széllökések voltak, ami minket oldalról taszigált, de aztán ahogyan jöttek, úgy el is múltak ezek.

Sárospataknál aztán a régi országúton folytattuk a tekerést Bodrogkisfaludig, eseménytelen, gyors haladás volt. Közben ettem a csokikat szorgalmasan, hogy legyen energiám.

Bodrogkisfaludon balra fordultunk, majd Tokajon át tekertünk Rakamazig, közben átkelve a Tiszán. Tokajban éjszaka is volt azért élet, szépen ki voltak világítva a pincesorok.

Rakamazról Tiszalökre tekertünk, itt vízfelvétel és egy kis árokparti heverészés következett, mert eléggé bent jártunk az éjszakában, kellett a mikróalvás.

Tiszavasvári, majd Hajdúnánás következett, az úton csak az M3 és M35 autópályák felüljárós keresztezése jelentett szintkülönbséget és említésre méltó eseményt.

Balmazújvárosban újabb heverészést tartottunk egy park szélén lévő buszmegállóban.

Ekkor már hajnalodott és egészen 19 fokig hűlt a levegő, mielőtt még fázni kezdtünk volna, indultunk is tovább.

Balmazújváros előtt egyszer, majd utána kétszer kereszteztük a Keleti-főcsatornát és már Hortobágy irányába tartottunk, a kilenclyukú hídnál már teljesen világos volt, ez volt a hatodik ellenőrzőpont.

Innen 50 kilométeren át nyílegyenes volt az út pár kanyartól eltekintve, na ez a szakasz sem volt túl ingergazdag, ráadásul most már látni is lehetett, hogy milyen marha hosszúak az egyenesek, ami azért már nem esett túl jól.

Alföld amerre csak a szem ellát, hát, nekem inkább a "Kárpátoknak bérce" jön be.

A felkelő nap még besütött a felhők alatt, hogy aztán jótékonyan elbújjon, ami nagyon jó volt, mert így hűvös maradt az idő.

Ekkorra már elfogytak a csokijaim és géleket ettem, de az ötödik után már úgy döntöttem, hogy csakis rendes kaját vagyok hajlandó enni a továbbiakban.

Mivel épp reggel hat után értünk Tiszafüredre, már nyitva voltak a benzinkutak, be is tértünk reggelire/kávéra. Közben a kilométeróra is átfordult a bűvös 500-as számon.

Betoltam egy rántott csirkemelles szendvicset, kávét, töltöttem a kulacsokba Gatorade-t, egészen helyrejöttem ezektől, mert már kezdtem eléhezni eddigre.

Jóllakva, viszonylag pihenten indultunk tovább, az UTT-ről (a verseny ahová nem vágyom vissza) ismerős hidakon, töltésen tekerve, aztán Borsodivánkáig a teljes túra legrosszabb minőségű útszakasza következett.

Közben már látszott az Északi-középhegység, azon belül pedig a Mátra, ami egyben a cél ígérete is volt.

Mezőkövesd elején a benzinkútra egyik sporttárs nagyon kedves ismerőse igaz bőségszaruval érkezett, melegszendvicsek, banán, olivabogyó, paradicsom, mozarella sajt...huh, de jól esett.

Mezőkövesdről Eger-Andornaktályáig teljesen egyenes az út, de csak horizontálisan, vertikálisan viszont felfelé lépcsőzik, azaz hosszabb mászást mindig rövidebb gurulás követ. Ez még hagyján, de az egész hazai szakaszra érvényes "a legtöbben úgy mennek, mint az állatok", telibeszrva mindenféle szabályt, korlátozást, másik forgalomban résztvevőt.

Ez bringásként eléggé meredek helyzeteket eredményezett itt, vagy ránk húzták a kormányt kikerüléskor, vagy a szembejövő autót szorították az útpadkára, egy a lényeg, hogy ne kelljen levenni a lábat a gázról.

Egerben aztán megkerestük a Szépasszonyvölgy végét, ami egyben az utolsó ellenőrző pont volt.

Ezt követően előbb a Bükk, majd a Mátra lábánál tekertünk a cél felé, kemény mászások és nagy gurulások jellemezték ezt a szakaszt, ebből eléggé sok volt, nagyon álmos voltam és megint eléheztem, de már amolyan csakazértis hozzáállással tapostam a pedált a felfeléken. Enyhítésképp kicsit áztunk is szemerkélő esőben ami sokka, de sokkal jobb volt, mintha kisütött volna a nap.

Verpelét után már szépen látszott jobbra a Kékes-tető, balra a gyöngyösvisontai erőmű hűtőtornyai is, Markaz után végre jött az utolsó jobbos kanyar Mátrafüred felé és persze az utolsó mászás.

Fent a célt jelentő fenyves büfénél már nagy élet volt, Mátrafüred eléggé népszerű hely, nagyon nem bántam már, hogy beértem, eddigre a kilométeróra 610-et mutatott.

Durva belegondolni, hogy ez kb. 3 Balaton-kör egymás után, megspékelve 4300 méternyi mászással.

Megkaptam a teljesítő diplomát, a négyes bolyunk végén 14-ik helyezettként értem be a 65 indulóból, 8-an kényszerültek feladni út közben.

Persze ez nem verseny, de nyilván azért a résztvevők jelentős része, köztük én is, úgy áll hozzá, mintha az lenne.

Megebédeltem a büfében, hallgattam a sporik élménybeszámolóit, aztán elbúcsúztam, átöltöztem, kicsit aludtam az autóban, de odatűzött a nap és eléggé hőség volt már, így pár óra szendergés után inkább hazavezettem.

Összességében ez egy igen jó kis élmény volt, hozta azért az ultrás érzést, ebben a tekintetben is van párhuzam a futók és a bringások viselkedése között egy bizonyos időtartam elteltével, egyre beszűkültebb a szókincs, egyre elcsigázottabban humorosak a társalgások, romlik a memória és a döntőképesség, pl. bemész a kútra, aztán kijössz üres kézzel, mert fogalmad sincsen mit szerettél volna venni, majd eszedbe jut és visszamész, megállsz a kék-kútnál, de csak az egyik kulacsot töltöd meg, vagy éppen cipeled a csokipapírokat, használt zsepiket, üres géles tasakokat mez zsebeiben, az helyett, hogy kidobnád a szemetesbe, ilyesmi. A végén persze már itt is mindenki csak be akar érni minél hamarabb.

Az is biztos, hogy az alföldi 300-as kör laza sétagalopp volt ehhez képest, viszont ez még mindig egy "sprinttáv", ami non-stop teljesíthető, érzésre ennél hosszabb távon már muszáj beiktatni tervezett hosszabb alvást, normális evést, alaposabb bemosakodást-fürdést.

Bár a teljes időtartam 28:52, amiből 24:56 volt a tekerés Ultrabalatoni egyéni kategória, azért ez annál sokkal könnyebb, ha mondanom kellene egy összehasomlítható kategóriát, akkor egy ilyen tekerés kb. 100 kilométer futásnak felel meg.

Viszont nem a tekerés volt benne a nehéz, hanem az álmosság a hajnali órákban.

Az persze azt is jelenti, hogy valószínűleg bírnám a több napos, hosszabb tekerést is.

Jó három nap kellett persze ahhoz, hogy kezdjem kipihentnek érezni magamat, tehát egy többnapos tekerés esetén nyilván nem csinál az ember ilyen intenzitású és időtartamú etapokat.

A következő verseny pedig - ami tényleg verseny, a Magyar Kör nyugati 365-ös távja lesz, amit már most nagyon várok. Izgalmas útvonal lesz, az első része ráadásul úgymond hazai pálya a Balaton-felvidék buckái között, majd a déli parton, a közepe bent Somogyban-Baranyában javarészt ismeretlen terep, aztán a Mecsek Orfűvel, Péccsel szintén ismerős, ahogyan a Szálka környéki utak és persze a befutó ikonikus helyszíne is - azért ikonikus, mert a Korinthosznak is itt volt a befutója.