Black Hole 2023

Mikor a Black Hole mint teljesen új koncepcióval kiírt ultratávú futóverseny először kiírásra került 2019-ben, már az ötlet alapján is "sikerre ítéltetett" vállalkozásnak tűnt. Pláne, hogy túlélte a kiírás utáni több mint 2 évet, mikor meg sem lehetett rendezni az éppen aktuális covidhelyzet miatt (milyen szerencse, hogy ez a része már csak rossz emlék).

Tavaly aztán egy igazán kalandos versenyt sikerült összehozni, ami nekem hazai pálya volt, tehát nem tudott "beforgatni" a terep, mert mindig tudtam, hogy merre járunk, igaz azt kevésbé sikeresen tippeltem meg adott helyeken, hogy merre fogunk tovább futni.

Extra "segítség" volt továbbá az is, hogy a pontokon volt óra ami mutatta a pontos időt, ki volt írva a pont zárása, azaz a szintidő, valamint a következő pont távolsága is.

Idénre tovább fejlődött a verseny, immár két ismeretlen távon lehetett indulni, az egyik 25-50km között, a másik 55-120km között lett meghatározva. Persze a pontos távot és a szintidőt senki sem tudta az indulók közül, de ezeket az infókat még a staff előtt is titokban tartották.

Mint az előző napi technikai értekezleten kiderült, ezúttal a frissítőpontok is távolabb kerültek egymástól, illetve a frissítőpontokon sem lehetett megtudni, hogy éppen mennyi az idő és hány kilométernél járunk, meg mikor zár a pont. Végülis a frissítőpont frissítésre való, nem számolgatásra :D

Márkus Öcsi ismét amolyan improvizált stand up jelleggel vezényelte le az értekezletet, ami szerintem simán felülmúlta a jelenlegi mainstream előadók színvonalát.

A verseny ezúttal is a lakóhelyünk látótávolságában maradt, Zirc után most Várgesztesen volt a versenyközpont, péntek este a technikai értekezletre a fuvart oda-vissza Ervin biztosította.

Zsuzsi a "nano" távra nevezett abban bízva, hogy majd 20-30 kilométer közötti távval lepik meg őket a szervezők, én úgy 50-re tippeltem inkább. (ez állt közelebb a valósághoz). A hosszú táv esetében a korai rajt, technikai értekezleten beharangozott "egymástól ezúttal nagyobb távolságra lévő frissítők" és a szintidő várható szigorítása miatt 100 +/-5 kilométerre tippeltem.

Krisztát a tavalyi élmények felemlegetése sem tántorította el, hogy leadja a nevezését a hosszú távra.

Az esemény főszponzora ismét a Garmin Hungary volt, érezzük az élét annak, hogy navigációs főtámogató áll egy esemény mögött, amelynek a során minden navigációs eszköz viselése tilos (kivéve a maraboo-t)). 

Lelki támaszként felajánlották, hogy a már kifutó/kifutott modellek "dummy" verzióit a készlet erejéig nyugodtan haza lehet vinni ajándékba, sőt, viselni is lehet a verseny alatt, hogy legyen mit nézegetni. 

Jellemzően ilyen "órákat" szoktak kitenni a kirakatokba, hogy esetleges betörés esetén a tolvaj csupán pár gramm műanyaggal legyen gazdagabb.

Zsuzsi választott is magának egy csinos Forerunner 945-öt, ami persze csupán egy üres műanyag óraház volt, nyomkodható gombokkal és egy fix edzettségi állapotot mutató matricával a kijelző helyén, íme:

Viszont a szíj ahogy néztük eredeti Garmin, tök jó színben, ami pont passzol majd a Fenix5-ös órájára, szóval már megérte:)

Péntek este hazafelé egy hamisítatlan nyári zivatarba futottunk bele, ami aztán rendesen eláztatta a Vértest is.

Ez megerősített abban a szándékomban, hogy idén ne az aszfaltos, hanem a terepcipőmben induljak útnak (bejött).

Az időjárás néha gyenge záporokkal, változó felhőzettel kísért szeles napot ígért 10-13 fok körüli csúcshőmérséklettel, ezért vékony hosszú futóruha mellett döntöttem egy széldzsekivel - ez is bevált.

Röpke alvás után hajnali fél hármas ébresztő után fél négykor indultunk útnak Várgesztesre, egy óra alatt ott is voltunk, gyors öltözködést követően már szólítottak is minket a rajthoz. A verseny jellegéből adódóan nem kellett sokat tervezni a frissítést, mivel az ember mindössze egy kulacsot vihetett magával.

Zsuzsinak csak kilenckor (mint kiderült 11-kor) volt a rajt, így ő még a versenyközpontban maradt szundikálni.

Némi helyismerettel azért rendelkezem a környéken, köszönhetően a vérkör és vércse teljesítéseknek. Látatlanban azt tippeltem, hogy a verseny a Vértesben marad és biztosan áthalad az útvonal Vérteskozmán, Csákváron, Gánton és Csókakőn. Nem jött be a tippem.

A rajt után egyből Vérteskozma irányába fordultunk és az emelkedő erdészeti úton sikerült is hamar belemelegednem a futásba.

Az első szakaszon Hegyháti Mátéval társalogtunk, Vérteskozma után átvágtunk egy réten és egy saras úton, majd egy aszfaltos erdészeti útra váltottunk. Ekkor totál elvesztettem az irányzékot, meg voltam győződve arról, hogy Csákvár irányába tartunk. Valójában pont ellenkező irányba tartottunk.

Innentől Csipivel értekeztünk mindenféle témákban, majd elkezdett virradni, ekkor legalább az látszott, hogy merre vannak az égtájak. A madarak már szépen csicseregtek, de erdei fülesbagoly is ránk huhogott meglepve az erdőből.

Következett az első frissítő (12km), gyors evés-ivás, utántöltés, egy gél a zsebbe és gyí tovább.

Kereszteztünk egy országutat, amiről azt hittem, hogy az Oroszlány felől Csákvárra tartó út, de nem az volt, hanem az 1-es főút.

Erre nem sokkal később jöttem rá mikor egy településre érve (amiről azt hittem, hogy Csákvár) egy ismerős vasúti felüljáró tűnt fel szemben a következő frissítőpont (19km) után.

Innen láttam, hogy ez a Bécs-Budapest vasútvonal, a település Szárliget és a felüljáró onnan ismerős, hogy ezen már futottunk át a Krisztával, mégpedig a Vércse teljesítés során csak fordított irányban.

Következett egy jó kis mászás Varga Szilviék társaságában a Zuppa tetőre. Innen már erősen hallatszott, hogy közeledünk az M1-es autópályához. A Vércse útvonalán haladtunk továbbra is, fordított irányban.

Az autópálya gyalogos aluljáróján értünk Nagyegyházára. Ismét aszfaltos út következett, aztán a Váli-víz völgyén átkelve máris a Gerecsében róttuk a kilométereket.

Közben teljesen kivilágosodott, szép erdős részeken át emelkedett az út. Itt kicsit holtpontoztam, így gyanítottam, hogy már jócskán túl lehetek a 20 kilométer futáson.

Györkös Virággal társalogtam kicsit, megdicsért, hogy szépen húzom a lábamat :D Innentől igyekeztem figyelni arra, hogy egyformán terheljem a lábaimat. Csodaszép helyen lévő kicsit elhanyagolt menedékházhoz értünk, a táblán az állt, hogy "Somlyóhegyi kulcsosház". Itt már morgolódtunk pár futóval, hogy igencsak régen láttunk frissítő pontot, eléhezés és szomjazás van kilátásban.

Szerencsére 35 kilométernél aztán a felüdülés ideje is elérkezett.

Gondoltam, ha ennyire távol lesznek ez után is a frissítőpontok egymástól, akkor muszáj annyit enni-inni ezeken, amennyi csak belém fér. Így is tettem, fél liter vizezett kóla húzóra, egy csomó vajaskenyér (futás közben ez kb. 2db. 3x3 centis szeletet takar), sok sajttal, ecetes uborkával, olivabogyóval, kolbászkarikával, édes keksszel és csokival kísérve. Aztán egy tele kulacs víz-kóla kombóval és az "ennyi jár" 1db géllel tovább.

A szervezők szerencsére most sem valami olcsósított gélekkel variáltak, hanem ahogyan tavaly, úgy idén is GU volt a cucc, ezen belül ráadásul roctane is volt.

Kezdett veszettül sarassá válni a terep pár helyen, a következő település előtt (Tarján) valami szántóföldön újonnan létrehozott "úton" kellett befutni a faluba az épülő házak között. Akkora sárkoloncokat vitt mindenki a cipőjén, hogy az aszfaltos út első 100 méterét aztán vastagon borította az, amit a talpunkról levertünk.

A falu utcáit elhagyva következett egy óriási szántóföldes oldal, tök saras, pár helyen futhatatlan szekérúttal. Szemben pedig ott magasodott a Gerecse 634 méteres csúcsa az adótoronnyal. Mondtam is az itt összeverődött futótársaknak, hogy azt ott fönt egészen biztosan közelebbről is látjuk ma. A sarazás valami brutál ragadós résszel ért véget, konkrétan majdnem lehúzta a cipőt a lábamról a rá ragadt sár súlya. A talpról időnként leszakadó sárdarabok meg lelkesen akartak beesni a cipőmbe a sarkamnál (kamásli jól jött volna).

Az aszfaltos szakasz előtt még kedvenc fotósunk készített valószínűleg igen kifejező képeket a sártól fellelkesült arcokról (szerencsére hangot biztosan nem rögzített:)).

Következett Héreg, a végén a temetőnél (ahol két éve kétségbeesetten keresgéltük a vízvételi lehetőséget a hajnali fagyban) az UB Staff által vitt frissítőt egy hatalmas célkapuval (túl az 50-en) felirattal. Utólag kiderült, ekkor 46 kilométer körül jártunk. Amint odaértem a kezembe nyomtak egy jól megcukrozott meleg teát és megetettek, itattak.

Ez a maximális figyelmesség az összes frissítőpontra igaz volt.

Az időt segített beazonosítani a falu toronyórája, így saccra azért megvolt a táv is. Igaz ezzel semmit sem értem.

Miután a saras szántó alaposan levett az életről, igazi felüdülés volt a napos, odvas keltikés, illatos, madárfüttyös erdőbe érni, jól futható, enyhén emelkedő úttal. Egyedül poroszkáltam itt és nagyon komfortosan éreztem magamat.

Időnként reflex szerűen rápillantottam az órám helyén hordott maraboo gps tracker tokjára. Persze az nem mondott semmi okosat, csak a két "o" betűvel visszanézett rám. Eléggé pihent dolgokkal képes szórakoztatni magát az ember ilyenkor.

A zene nélküli futásokon, így most is - voltak erős dallamtapadásaim is, amelyek aztán akár idegesíthettek volna is, de rájöttem, hogy lehetséges, hogy éppen segítenek.

Ismerős környéken haladt az útvonal, hálásan gondoltam arra, hogy Héreg után véletlenül sem a hírhedt bánya-hegyi siratófal irányába kellett tovább menni.

Az itt nagy számban túrázó emberekkel is váltottam pár szót, érdeklődtek arról, hogy milyen verseny ez, hány kilométert futottunk, futunk, hát előadtam az elképzeléseimet. Egyikük megjegyezte, hogy a cél tutira a komáromi vasútállomáson lesz, mondtam, hogy nekem mindegy, csak sör legyen.

Utólag persze kiderült, hogy annál jóval többet kell futni még a célig távban és szintben is, mintha innen a legrövidebb úton elfutnánk a komáromi állomásra.

Egy elkerített erdőrészen át érkeztünk a Gerecse-hegy medvehagymás északkeleti oldalába Pusztamarót fölött, itt is többször jártam már. Van egy pont ahonnan szép kilátás nyílik a dorogi-medence és a Pilis irányába, a hegyek lábánál pedig az esztergomi bazilika is szépen idelátszik.

Innen két lehetséges tovább haladásra tippeltem, az egyik amelyik kikerüli a Gerecsét és úgy ér Tardosra, a másik pedig ami szépen megmássza a hegyet, majd onnan ér a faluba.

Medvehagymás-sziklás-virágillatú traverzelés következett egyre inkább északi, majd nyugati irányba fordulva az országos kéken.

Aztán a szalagozás az impozáns Serédi-Kastélynál szépen ráfixálódott a kék háromszög jelzésre, innentől eldőlt, hogy ebből kiadós hegymászás lesz.

Az egyre lepusztultabb állapotú, aszfaltos részt már csak nyomokban tartalmazó erdészeti úton kocogtam fel a hegyre. Innen lefelé aztán előbb lankásabb, majd a Vércséről már ismert erősebb lejtőkön át értem Tardosra. A faluba érve déli harangszó és egy frissítőpont várt (60km).

Fejben itt abból, hogy 7 órája futok, én is a 60 kilométerre tippeltem.

Szépen megfutottam a falu emelkedő utcáit, majd a Görbe-tetőt megkerülve az erdőben folytattam a mászást.

Nagyon szép volt itt is a lombkorona záródása előtt a legszebb színeit mutató erdei virágszőnyeg.

Kis ereszkedés után egy elhagyott kőbánya következett, majd újabb országút keresztezés (Tata-Tarján).

Innentől a Gerecse 50 útvonalán hosszú szerpentines mászás várt rám Vértesszőlős felett. Errefelé is futottunk egyik hosszú edzésen Krisztával.

Összeálltam két hölgy teljesítővel egy kis alibizésre (én azért sétálok, mert te is sétálsz és te azért sétálsz, mert én is sétálok) akikkel aztán jó 20 kilomért haladtunk együtt.

Az emelkedők végén már Tatabánya felett voltunk, kb. 4 kilométernyi jól futható lejtő következett, gyorsan egy három fős "vonat"-ba szerveződve robogtunk lefelé kihasználva a gravitáció nyújtotta segítséget.

A lejtő vége felé meredekebb sziklafalak alatt vitt az út és ez bizony igazolta a sejtésemet, hogy ismét a Vércse útvonalán vagyunk, annak is az elején. Kisvártatva következett is a bal kanyar a táblával, hogy "Ranzinger kilátó 0,7km" ami rendben is lenne, ha eddigre nem fogyott volna el az összes nálunk levő folyadék és a következő 700 métert ne foglalt volna magában 150 méternyi szint mászást.

Közöltem a jó hírt a futótársakkal aztán összeszorított foggal megindultunk felfelé, mondván, hogy majd tutira a kilátónál lesz a frissítő.

Ott nem volt, de a Turulnál egy kilométerrel odébb igen. Teljesen eléhezve-elszomjazva értünk a pontra (75km). Itt ismét alapos lakoma következett (ne szépítsük, gyors "ön-tömés"). Innen kicsit előbb elléptem és egyedül futottam tovább, előbb a Panoráma úton, majd az abból balra kiágazó erdei aszfaltos úton

Ez is futható volt, szépen elszórakoztattam magamat, ezeken a részeken jóllakva, meg abban a tudatban, hogy már tutira túl a félúton ismét a várható cél irányába haladok, kellemes volt a futás.

Meglepően hamar, a Turultól mindössze 6 kilométerre Koldusszálláson volt a következő frissítőpont, azért itt még rátöltöttem amit lehett. Megérkezett a kis csapat többi része is, innen ismét együtt haladtunk.

Hamarosan ismét átbújtunk az M1-es autópálya alatt, aztán előbb egy frissen taposott ösvényen, majd hosszan a hegyoldali szántóföldek szélén haladtunk, jobbra az erdő, balra a földek és az autópálya.

Itt aztán társalogtunk mindenféléről, külön említést érdemel a felvázolt pszichés jelenség (a nevét elfelejtettem) ami a saját belső szervekhez, testrészekhez fűződő "társalgási szintű" viszonyról szól, ki lett fejtve, hogy kire melyik testrésze/szerve lehet most a legjobban megsértődve. Én a gyomromra szavaztam.

A szántóföldeket elhagyva jobbra fordulva egy erdőn át hamarosan ismét a Bécs-Budapest vasútvonal alatt futottunk át. Felettünk a hegytetőn házak, ment a poénkodás, hogy ez már tutira Várgesztes.

A településre beérve megkérdeztük, hogy hol járunk, kiderült, hogy ez Tatabánya Felsőgalla városrésze és, hogy "Várgesztes az ide még nagyon messze van". Mondtam is a többieknek, hogy mivel a nem futó emberek esetében a futva vagy gyalog "nagyon messze" meghatározás az teljesen más jelentéssel bír mint nekünk, szóval tutira 20km-en belül van a cél (így is lett).

Ismét keresztezve az egyes utat mondtam a futótársaknak, hogy ez az út erősen Csákányospuszta irányába visz, onnan pedig remélem, hogy nem a Mária-szakadékon kell felmászni a hegyre.

Mivel a fenyvesben haladó út éppen csak emelkedett, inkább a futást választottam. Kisvártatva fel is tűntek Csákányospuszta házai és az itt lévő frissítőpont (92km). A pont melletti hamburgerezőből igen jó illatok szálltak, de maradtam a standard menünél.

Szerencsére a szakadékkal már nem nehezítették az útvonalat, így az azzal párhuzamos aszfaltoson volt kijelölve az út.

A Vadmacska vadászháznál mintha egy elhagyott sílift konzolja állt volna a telken, közelebb érve láttam, hogy ez nem csak úgy néz ki, hanem konkrétan az is.

Itthon rákeresve kiderült, hogy a 80-as-90-es években komoly télisport élet folyt itt, sífelvonókkal és hóhiány esetén műfüves pályával. Ezt az 1984-es légifelvétel is tanúsítja, látszik rajta a felvonó oszlopsora (és annak az árnyéka), illetve a műfüves rész, amely eredetileg valószínűleg a "SPORT" feliratot viselte felülnézetben.

Azt tudtam, hogy a hegyháton túl már Várgesztes következik, persze addig még volt egy kis kerülő a Vitányvár felé a előbb Vérkör útvonalán sok aznapi Vérkör TT teljesítővel, később pedig egy kitartóan emelkedő és kanyargó erdészeti úton.

Teljesen egyedül voltam itt is a csendes erdőben, miközben erősen délutánba kezdett hajlani a nap állása. Én meg azon paráztam kicsit, nehogy kicsússzak a szintidőből (amiről ekkor még fogalmam sem volt, meg arról sem, hogy 2 órás előnyöm van).

Kisvártatva következett az érzésre utolsó frissítőpont (102km). Itt gyors evés-ivás következett, pár futó is kényelmesen frissítgetett itt, közben a staff meg jelezte, hogy ők mindjárt bontják a sátrat (vicceltek).

Innen már csak pár kis mászás, majd a jól ismert Várgesztesre vezető lejtő következett (a Vércsén itt éheztünk/szomjaztunk el nagyon).

A célhoz közeledve elharangozták az este hét órát, én pedig majdnem 14 órányi futás után, melynek során 106 kilométert és 2600 méternyi szintemelkedést gyűrtem le, célba értem.

Zsuzsi már várt a célban, neki 46 kilométer lett a futás, igencsak kalandos rajttal, mivel az indulókat busszal vitték az előzetesen nem ismert rajthelyszínre, bár a szervezők megkímélték (most még) a résztvevőket attól, hogy mindenkinek zsákot húzzanak a fejére, így azért kiszúrták, hogy Tardosról lesz a rajt (nem mintha ezzel bármire mentek volna) délelőtt 11 órakor, innen ők is ugyan azon az útvonalon futottak mint mi.

Kriszta is érkezett hamarosan, jó időt ment ő is, pláne, hogy a csúszós-sziklás meredek lefelék nagy "rajongója". Nagyon jó finisher kaja volt (gyros, saláta, pita, rizs), rámfért már valami normálisabb étkezés.

Megtörtént az eredményhirdetés és az összes célba érő név szerinti gratulációja, mindenkit alaposan megtapsoltunk, majd este kilenc körül hullafáradtan hazajöttünk, másnap pedig elmerültünk az izomláz örömeiben.

Most kis pihenés következik, aztán ráfordulok az Ultrabalatonhoz vezető célegyenesre.