Berlin Mauerweglauf
A tavaszi UB után a nyár fő versenye egyértelműen a Berlini "falfutás" (Mauerweglauf) volt. Ez a 160 kilométeres futóverseny a hajdan volt nyugat-Berlint öleli körbe, a berlini fal nyomvonalán létrehozott kerékpárúton.
A felkészülés rendben zajlott, futottam azért rendesen, de a hosszú futásokat két hosszú tekeréssel váltottam ki egy héttel a verseny előtt.
Györökre tekertem családi ünnepségre olyan módon, hogy szerda reggel egy 180 kilométeres kibővített útvonalon értem el a végcélt 6 óra és 40 percnyi tekerés után, aztán a délutáni pihenés és az esti tábortűz után másnap reggel a legrövidebb, 120 kilométeres úton tekertem haza 4 óra 10 perc alatt.
Másnap egy éjszakára Zsuzsival is visszamentünk Györökre, de immár autóval, viszont a szép-kilátót érintő reggeli közös futás ezúttal sem maradhatott ki.
Innen pedig már szinte el is kezdtük a bepakolást a berlini útra.
Krisztával, Ervinnel négyesben vágtunk neki az autópályáknak, út közben megcsodáltuk a Prágától északra elterülő Cseh-középhegység tanúhegyes részét, itt gyakorlatilag bármerre néz az ember, leginkább a Gulácsra és a Tóti-hegyre hajazó tanúhegyeket lát, na de azokból rengeteget.
Földtörténeti kialakulásuk megegyezik a tapolcai-medencében található rokonokéval.
A számuk viszont nem, itt legalább 20-30 jelentősebb csúcs van és az északibb, magasabb talajszinten lévő hegyek magassága 600-800 métert is eléri.
Egy kis sétára megálltunk Pirna történelmi belvárosában, majd a kiterjedt fenyőerdőkkel borított Niederlausitz - Spreewald vidéken át értük el a német fővárost.
A szállásunk egy nagy apartmanházban volt, az érkezés, pakolás után még elsétáltunk a közeli Lidlbe vacsorát venni, közben nyugtáztuk, hogy a hely (Pankow kerület) nem tartozik Berlin legjobb környékei közé.
Az éjszaka folyamán Csepregi Áki is befutott az esti repülővel,
Reggeli után előbb egy kis városnézést csináltunk, miközben az autót a meredek környék miatt bevittük az Alexanderplatz-ra egy biztonságos mélygarázsba.
Megnéztük a Brandenburgi kaput, a Bundestagot, a Potsdamer Platzot. Ebédre ettünk Dönert az egyik szálláshoz közeli "kispiszkosban".
Az odaúton már nyugtáztuk, hogy igencsak meleg van, nem egyszer mutatott 37 fokot az autó hőmérője. A városban is fülledt hőség volt, de az előrejelzés szerencsére stabilan tartotta azt, hogy a verseny napjára lehűl az idő és eső nélküli, a nap első felében borult idő várható mindössze max. 25 fokkal a 35 helyett.
Délután kicsit sétáltunk a Tiergartenben, sütiztünk, kávéztunk, aztán elmentünk felvenni a rajtszámokat.
Ákos végig ülte az angol nyelvű technikai értekezletet is, mivel azonban elmondása szerint a kiíráshoz képest nem hangzott el új információ, kihagytuk a német nyelvűt. A verseny előtti és utáni H4 Hotel versenyközpontban nagyon nagy élet volt már ekkor is.
Este Ervinék apartmanjában sörözgettünk, aztán gyorsan nyugovóra tértünk.
Reggel az ébresztő előtt 5 perccel magamtól felébredtem, KV, reggeli, pakolás és futónak öltözés után megindultunk a rajt-cél helyszínéül szolgáló Friedrich-Luwig Jahn sportközpontba.
Mivel előző nap sokat emlegettük a Korinthosz futóversenyeket, én konkrétan Márkus Öcsivel álmodtam, hogy valami futóklubbal kifigyeltük a straván, hogy merre szokott mászkálni Szekszárdon aztán megleptük.
A lényeg a lényeg, hogy Márkus Öcsivel álmodni a verseny előtt jót jelent!
A terv az volt, hogy gyorsvasúttal megyünk két megállót és ott is vagyunk, de a vonatra várva összeakadtunk egy walesi sporttárssal, aki előző nap már járt arra és így tudta, hogy csak egy megállót mehetünk, a másikat pótlóbusszal kell megtennünk.
Kb. 10 perc sétánk is lett a megállótól. A rajt területen már nagy volt a nyüzsi, leadtuk az három pontra előre küldendő frissítéseinket és a célcsomagot is.
Utolsó szett igazítások, majd szépen besétáltunk a 400 méteres rekortán pályán elhelyezett rajtkapuhoz. Mintegy 500 egyéni induló sorakozott fel, Krisztával már korábban megállapodtunk abban, hogy közösen futunk, ő adja a tempót, a szintidő mondhatni kb. gyors gyaloglásra van belőve és Spartathlon kvalifikációm is van az UB-ről a következő két évre, tehát maximálisan kiélvezhetjük ezt a futást.
Téves lenne azt állítani erről a versenyről, hogy ez a németek Ultrabalatonja, hiszen itt azért egy súlyos, máig is ható múltbeli trauma emlékhelyén visz az útvonal.
Végig olyan emlékekkel, amelyek láttán talán el tudjuk képzelni, hogy a most már barátságos és nyugodt útvonal nem is olyan régen vérrel áztatott föld volt, fallal, őrtornyokkal és nyílt tűzparanccsal bárkire ebben a zónában.
Mivel a német fővárost a szovjetek foglalták el, a nyugati szövetségesek is övezeteket szerettek volna kapni a vesztes hatalom fővárosában, így Türingia tartomány felügyeletéért cserébe a szovjetunió átadott egy 160 kilométer kerületű területet a amerikai, brit és francia megszállási övezetként.
Később a tervezett főváros újraegyesítésből nem lett semmi, sőt, az a teljesen abszurd helyzet állt elő, hogy egy ország polgárait mesterségesen választották el egymástól egyik napról a másikra.
Mivel a szovjet megszállási zónából legegyszerűbben Nyugat-Berlinen át lehetett elmenekülni, tömeges volt az elvándorlás a keleti országrészből ezen a módon.
Mivel ezt mindenképpen meg akarták akadályozni a szovjetek és német kommunista szövetségeseik, megszületett a fal, a gyors kivitelezés és a hermetikus elzárás.
Méghozzá olyan bestiális módon, hogy a lezáráskor azok az emberek, köztük gyerekek, akik nyugat-berliniként a keleti városrészben voltak éppen rokonlátogatóban, átutazóban, vagy munkában, innentől 11 évig nem térhettek haza, nem láthatták a családjukat. A nyugati részen rekedt keletieket visszaengedték. Elképesztően bizarr történetek ezek.
A 60-as évek elején a kétségbeesett nyugat-berlini szülők több alagutat ástak a keleti városrészbe a fal alatt, hogy magukhoz vehessék az ott rekedt gyerekeiket.
A fal 1961-től 1989-ig állt, amolyan országon belüli határvonalként körülvéve nyugat-Berlint.
Míg nyugat-Berlinben és Európa nyugati részén a falat csak falnak nevezték, addig a keleti blokkban a "náciellenes fal"-ként hivatkoztak rá, próbálva legyömöszölni az egyébként sem túl fényes helyzetben levő lakosság torkán azt, hogy ez az ő érdekükben épült, egyrészt, hogy megóvja őket a nyugati világból érkező rossz és gonosz eszméktől, valamint persze a nyugatról keletre, a földi paradicsomba szökni vágyó, a kapitalista rendszer által kizsákmányolt emberektől.
A keleti országrészben kapható térképek ilyen módon ábrázolták Berlin nyugati részét, mikor valamit el akarnak fedni, de közben éppen ezzel mutatják meg a legjobban annak a valaminek a létezését:
Érdekes lehet persze, ha az ember ilyenkor mintha kihallaná ezekből a dolgokból a jelenlegi politika hamis hangjait.
Egészen 1989-ig nyílt tűzparancs volt érvényben mindenkire, aki megpróbált átszökni, az utolsó áldozatot 89 tavaszán lőtték itt agyon és ugyanezen év őszén már bontották a falat.
A szökések természetesen soha nem nyugatról keletre, hanem keletről nyugatra történtek. A fal fennállása alatt összesen 136-an vesztették életüket itt, emléküket a halálesetek helyén elhelyezett emlékoszlopokkal jelölik. A futás minden évben egy következő áldozatnak állít emléket.
Az áldozatok között több mint 30 gyerek is volt, olyan esetek is elmesélésre kerültek a verseny utáni ceremónián, amelyeket még leírni is nehéz.
A két legfiatalabb áldozat története a következő.
A 10 éves Jörg Hartmannt és a 13 éves Lothar Schleusene 1966 március 14-én lőtték le a falnál, ahová a gyerekek a szürkületben játszani indultak a "Sorgenfrei" (gondtalanság) kiskertes övezet mellett.
A két határőr a tetthely melletti két őrtoronyból csupán a mozgást látta a fal mellett és mivel a gyerekek nem reagáltak a figyelmeztető lövésekre, ezért 30 lövést adtak le rájuk. A 10 éves Jörg a helyszínen meghalt, a 13 éves Lothart a Stasi kórházában hagyták elvérezni.
A gyerekek szüleinek azt a fedőtörténetet próbálták eladni az állambiztonság emberei, hogy vízbe fulladtak és sérüléseiket hajócsavar okozta.
A gyerekek tanítónője is megpróbálta kideríteni az igazságot, viszont őt a vizsgálódásai miatt az iskola igazgatója beidézte és megfenyegette, számára ez adta meg az utolsó lökést a még abban az évben sikeresen végrehajtott szökéséhez.
A fal ledőlése után derült csak ki az igazság a történtekről, a két elkövető határőr 20 hónap felfüggesztett szabadságvesztéssel megúszták, mivel parancsot teljesítettek és nem látták pontosan, hogy kikre lőnek, tettüket a tárgyaláson beismerték.
Nem egy gyerek fulladt azokba a vizekbe is, amelyek a két Berlin között természetes akadályt jelentettek, általában olyan módon, hogy a vízbe esett játékuk után ugrottak, majd mivel senki nem mert a segítségükre sietni, hiszen a vízbe utánuk ugró felnőtteket azonnal agyonlőtték volna a határőrök a tűzparancs értelmében. így ők mindenki szeme láttára fulladtak meg.
A fal egyben emlékeztető arra nézve is, hogy semmi sem tart örökké és reménytelenül megdönthetetlennek tűnő rendszerek, régóta regnáló hatalmak is el tudnak bukni, méghozzá nagyon rövid időn belül.
A fal ledöntése után annyira erős volt a gyűlölet a fallal, mint szimbolikus építménnyel szemben, hogy a terv szerint még a legutolsó nyomát is el szerették volna tüntetni, hogy emléke se maradjon.
Az akkori németországi zöld párt viszont szorgalmazta azt, hogy néhány részt őrizzenek meg az utókor számára, mint emlékeztetőt a későbbi generációknak arról, hogy mi az, aminek többé nem szabadna előfordulnia.
Kis érdekesség, hogy ez a párt az akkori politikai ellenfeleitől ezen törekvése miatt megkapta azt a hamis vádat, miszerint "a zöld párt vissza akarja állítani a berlini falat!" nos a kísérteties hasonlóság a hazai politikai kommunikációval, az arcpirító, gátlástalan módon előadott hazugságokkal, hamis vádakkal, karaktergyilkosságokkal, bizony egyáltalán nem a véletlen műve.
A rajt reggel hat órakor volt, egy bevezető 400 méteres kör után nekivágtunk az előttünk álló útnak.
Zsuzsi és Ervin kibicikliztek eddigre a rajthoz, nekik is integettünk, ők a mi futóútvonalunkat járták be biciklivel, csak fordított irányban.
A Humboldt-öböl érintésével értünk a Spree-folyó partjára, a politikai negyedben, majd a Marschall hídon át Bundestag érintésével futottunk át a Brandenburgi kapu alatt.
A Wilhelmstraße-n már voltak épen álló részek a falból, ami még romjaiban is eléggé nyomasztó látványt nyújt.
Ezt ellensúlyozta egy Trabant múzeum, aztán elfutottunk a híres checkpoint Charlie mellett.
Luisienstadt utcái után a Schillingbrücke-n ismét kereszteztük a Spree-t, innen jobbra fordulva pedig hosszan futottunk a fal telegraffitizett szakaszán, amelyik az east side gallery névre hallgat.
A Spree fölött újra átfutottunk, ezúttal a nagyon érdekes építésű Oberbaumbrücke-n.
Nem sokkal később a Heidekampgraben patak melletti parkban haladtunk tovább.
Eddigre elég is lett a nagyvárosi futásból, ahol bizony a mezőnynek meg kellett állnia az összes piros lámpánál (Kriszta 15-ig számolta), a piroson való átkelésért azonnali kizárás járt.
Külvárosi részre értünk a Britz-csatornánál, ha pedig német nagyváros külvárosi rész, akkor beértünk az elmaradhatatlan "Kleingartenanlage"-k közé.
Ez a hazai zártkertes övezetnek felel meg, csak jóval apróbb kertecskékkel és házikókkal, ahol a tulajdonosok előszeretettel töltik a hétvégéiket.
Innentől elengedtem a hidak számolását, mert olyan sokon keltünk át, soha nem jártam még ennyire sok vízterülettel rendelkező nagyvárosban.
A Teltow-csatorna és az A113 autópálya között kitűnő, széles kerékpárút vezetett 23-tól 33 kilométerig, itt sok országúti bringás volt, de láttunk görkorcsolyával, 30-40-es tempóval gyorskorcsolyázókat is, köztük ránézésre 60-65 éves sportolókkal.
Az autópálya vonalát elhagyva szinte teljesen megkerültük Rudow városrészt, méghozzá szép ligetes területeken, sokszor erdőben futva. Itt volt jó pár lovarda és egyéb állattartó farm is.
Továbbra is a város déli határán haladva nagyon szép helyeken vitt az út, az erdőben volt párszor "single track" terepes rész is, ahol már vigyázni kellett, hogy ne essen hasra az ember.
Bal kéz felől széles, lapos "hegy" volt látható, részben napelemekkel borítva, a neve nem más, mint a 80 méter magas "Müllberg", azaz szeméthegy, ami egyben a valóság is, hajdani szemétlerakó amit földdel takartak és befüvesítettek.
Mivel a "hegy" 30 méterrel áll ki a környező talajszintből, ligetet és kilátópontot is telepítettek rá.
A berliniek a pálya teljes hosszán végig szurkoltak, érdeklődtek a futásról, nagyon is élték és tudták, hogy milyen verseny zajlik éppen a városukban 2011 óta minden év augusztusában.
A teljes útvonalon 26 frissítőpont volt egymástól 5-9 kilométerre. A frissítési tervem egyszerű volt, 28 géllel számoltam, meg amit az asztalról eszem, nagyjából 6 kilométerenként toltam egy gélt.
A frissítőket általában rendkívüli bőség jellemezte, volt itt minden, sok helyen sütemények garmada, főtt krumpli, fasírozott, alkoholos és mentes sörök, kóla, almalé, ásványvíz, gumicukor, dinnye és más gyümölcsök, nem lehetett panaszunk.
A kora délutáni órákig az ígértnek megfelelően felhős, nagyon kellemes futóidőnk volt, eléggé magas páratartalommal, szóval izzadtunk rendesen.
A Hajdani fal nyomvonalán az összes helyen, amelyhez történelmi esemény fűződik, vagy ahol szökni próbáló embereket öltek meg, emlékhelyek vannak. Olyan emlékoszlopokkal, amelyek a fal magasságát mutatják.
Teltow városrészben volt az első nagy pont 61 kilométernél, ahová küldünk előre cuccokat. Itt elidőztünk, ettünk, ittunk, mosakodtunk, pakoltunk.
Szép vízparti, majd kertvárosi részeken futottunk tovább Kleinmachnow városrészben, itt találkoztunk Ervinnel és Zsuzsival pár erősítő ölelésre, aztán mentünk a dolgunkra. Ők mondták, hogy Ákos 3-4 kilométerrel előttünk fut, gondoltam is, hogy jól áll, mert sub 21-es időre gyúrt.
A Düppeler Forst erdőn 7 kilométernyi teljesen egyenes, de hullámzó út vezetett át, sok kirándulóval és kerékpárossal. Ez az út keresztezte az A115 autópályát, ahonnan szépen ráláttunk a hajdani "Dreilinden" határállomásra.
Az erdő után a Griebnitzsee partján levő frissítőnél magyar szavakra lettünk figyelmesek, két kísérővel találkoztunk itt, akik két hazai indulót, Ignácz Mariettát és Hornyánszki Christiane-t kísérték.
Babelsberg városrésznél a nagy tavak környékére érkeztünk, mindenfele hatalmas vízfelületek, csodás vízparti parkokkal, kastélyokkal és nagyon élénk vízi élettel, evezősök, suposok, kirándulóhajók, motorcsónakok, fürdőzők, mondhatni, hogy maximálisan kihasználják a lehetőségeket.
79 kilométernél volt az idei verseny megemlékezés pontja a fal egyik áldozatára, a halálakor mindössze 20 éves Günter Wiederhöft 1962 december ötödikén kísérelt meg Nyugat-Berlinbe szökni, immár második alkalommal, mert az első kísérletekor októberben Treptownál elfogták, viszont mivel a bíróság előtt megbánást tanúsított, a rá kiszabott nyolc hónapos börtönbüntetése megkezdéséig szabadlábon maradhatott.
A határzár szögesdrótjainak átvágása után a befagyott víz jegén próbált meg átkelni, azonban mivel a keletnémet határőrség egy sávot folyamatosan feltört jégtörő hajóval, valószínűleg beszakadt a vízbe.
A zajra a keletnémet határőrök "biztos ami biztos" alapon még leadtak 40 lövést a sötétbe a zaj irányába, anélkül, hogy bárkit és bármit láttak volna. A holttestet csak a következő év tavaszán találták meg, lövésnyomok nélkül.
Az itteni emlékhelyen egy falra fel lehetett tűzni a megemlékező kártyákat a futók által írt üzenetekkel.
Klein Glienicke a világörökség része, itt futottunk át a "Kémek hídja" című, megtörtént esetet feldolgozó film egyik főszereplőjén, a híres glienickei-hídon, a másik főszerepló Tom Hanks volt. Ez a híd a hidegháború alatt a keleti és nyugati titkosszolgálatok közötti fogolycserék fő helyszíne volt, a népnyelv csak "Ügynök-hídnak" nevezte.
Innen hosszan futottunk a Jungfernsee partján, igazi csoda ez a környék. Közben a vízparti villanegyedeken át elfutottunk a Jungfernsee, Lehnitzsee és Krampnitzsee mellett, hogy aztán ezeket meg is kerüljük.
A tavak mellett élénk szél hűtött minket és szerencsére sok volt az árnyékos rész is.
Krampnitzben fordult vissza az út és a sacrowi királyerdőben futottunk visszafelé a sacrowi kastélyig. Itt volt a második nagy pont.
Szerencsére pont a ponton szólított a természet, hogy kevesebb terhet kellene cipelnem.
Sacrow után Gatow következett, majd a szép, idős fákkal övezett Potsdamer Chausee út.
Kriszta gyomra itt már egy ideje nagyon rendetlenkedett, nem nagyon maradt meg benne semmi, így aztán az energia pótlás is problémássá vált, már a Sacrow előtti visszafordítótól kármentőzésre kellett váltanunk (futás-gyaloglás váltogatva) a nap is kisütött már pár órája, a melegedő időben nehezebbé vált a frissítés.
Az útról jobbra elnézve (keleti irány) látszottak a Teufelsbergen lévő hajdani radar és rádió lehallgató állomások antennái.
Ez a domb egyrészt arról híres, hogy teljes egészében a második világháború végén szétbombázott Berlin lerombolt épületeinek újra fel nem használható törmelékéből épült, a környezetéből mintegy 60 méter magasra kiemelkedő masszív domb, másrészt pedig arról, hogy az újraegyesítésig az itteni katonai létesítményből hallgatta le az amerikai hadsereg a szovjetek rádióforgalmazását.
106 kilométernél a frissítő után aztán Kriszta mondta, hogy nem akar fenttartani a haladásban, menjek nyugodtan előre és majd várjam meg a célban, így kis hezitálás után egyedül folytattam a futást.
Mivel eléggé jó állapotban éreztem magamat, próbáltam tempózni és úgy számolgattam, hogy ha a hátralevő kb. 55 kilométert 7 óra alatt le tudom hozni, akkor beférek a 20 óra alá - naiv gondolat volt.
Mindenesetre futottam szépen, közben ment le a nap Berlin nyugati szélén.
A spandaui erdőbe érve Hakenfeldnél egy iparvágányok mellett haladó úton aztán teljesen besötétedett, felvettem a fejlámpát és a láthatósági mellényt. Az erdőben és ahol lehetett, kis fényvisszaverős ék nyilakkal volt feljelölve az útvonal, fejlámpával is jól lehetett követni a jelöléseket.
Hosszan futottam az erdőben vezető Schönwalder Allé-n, közben nem kis meglepetésemre két eléggé szelíd mosómedvével is szemeztem, ezek az erdő szélén bóklásztak. Mint utána olvasva kiderült ezeknek az állatoknak már több mint 1000 tagot számláló populációja él Berlin zöld területein a vizek közelében.
Közben Kriszta rámüzent, hogy kiszáll a 111 kilométeres pontnál, mert a gyomra továbbra is rossz és nem szeretne még több mint 50 kilométert sétálni. Ervin a pontra kiment érte taxival, így én is megnyugodhattam, hogy biztonságban hazaér.
A Schönwald település elején lévő visszafordítónál lévő frissítőn meglepve láttam Ákost, akit aztán utol is értem a pont után, rendesen beálltak sajnos a lábai eddigre, így el kellett engednie a 21 órán belüli teljesítést.
Mocsaras-erdő részeken át értem Nieder Neuendorfba, mivel erősen hűlt az idő, muszáj volt futómozgást mímelnem, hogy ne fázzak, mert persze semmi tartalék ruhát nem pakoltam a futózsákba.
A Havel partján kicsit ilyen Balaton déli parti éjszakai élet is volt, majd az Oberhavel evezős klub területén volt a harmadik, egyben utolsó csomagos pont 132 kilométernél.
Enni már én sem nagyon tudtam, eléggé felsavasodott a gyomrom a gélektől, de azokat erőltettem tovább. A pontokon maradt a dinnye és főtt krumpli evés, kóla helyett pedig egyre inkább csak vizet ittam.
133 és 143 kilométer között javarészt ismét erdős területeken haladtam, itt előbb aszfalton egy bukkanón, majd pár perccel később egy erdei földúton estem el, ami egyértelmű jele a fáradtságnak, szerencsére mivel már eleve nem volt tempóm, valamint reflexből "kipörgöm" az eséseket futás közben (legalább a futás ezen részében jó vagyok:)) egy karcolás nélkül megúsztam és legalább feljebb ment az adrenalin szintem, kicsit elmulasztva az egyre gyakrabban rám törő álmosságot.
Hohen Neuendorf telpülésen elértem a pálya legészakibb részét és végre délre fordulva elindultam a cél felé.
Bolyongtam a tegeli mocsárvidék hideg lapályain, majd megmásztam a Lübars és Blankenfelde közötti dombot, ahonnan aztán már szépen rá lehetett látni az éjszakai Berlinre.
Innen lekocogva beértem a városba, Schönholzer Heide parkos részein egy vasútvonal mellett csoszogtam, mert itt már az álmosságtól nem nagyon tudtam futni. Közben a lámpám is lemerült, szerencsére a telefonommal tudtam világítani az utat.
Pankowban kereszteztem az S-Rundbahn pályáját, meg mindenféle sötét helyeken futottam, nem egy hajléktalan telephely mellett, eléggé gyászos környék ez, főleg a sok szép hely után, amelyeket nap közben láttam.
Még pár kanyar és vissza is értem a célterületre, itt kellett egy tiszteletkört tenni a rekortánon és végre befutottam, 22 óra és 4 perc alatt.
Mivel hideg volt hajnalban magamra kaptam a célcsomagban hagyott felsőt, nagyjából "tisztába tettem magamat", ettem egy tál forró lencseleves és hazaszédelegtem, közben a félig leállt agyammal túlmentem a buszmegállón, sétálhattam vissza, nem voltam képes három vágány közül vagy 15 percen át megtalálni, hogy melyikről megy a vonatom, holott nagy betűkkel ki volt írva.
Mire hazacsoszogtam, kivilágosodott és láttam, hogy a szállásnál Áki éppen száll ki a taxiból...na ha türelmesebb lettem volna, akkor mehettünk volna együtt, de fogalmam sem volt, merre jár, miközben csak 35 perccel volt mögöttem.
Zsuzsi már ébren volt, leszórtam a ruháimat, zuhanyoztam, majd bedőltem az ágyba.
Aludni persze nem nagyon tudtam, csak a szokásos éberkómára futotta.
Délután aztán megvolt a célbaérők ünneplése, a Korinthoszhoz hasonlóan női és férfi kategóriában is időeredmény szerint tízesével szólították színpadra a futókat. A 24 órán belüli teljesítésért az érmen kívül egy övcsattal is gazdagodtunk.
Külön öröm volt, hogy a hazai hat induló közül Dr. Császár-Szabó Veronika összetettben a 11, a nők között a 3-ik helyen ért be 16:58-al.
A ceremónia után sétáltunk még egy nagyot, illetve kilazításként" felmásztunk a Siegessäule kilátójába, ahonnan csodás kilátás nyílt a hatalmas metropoliszra.
Másnap a hazaút már nem sok eseményt tartogatott, szétültük a fenekünket.
Azért egy képet lőttem arról, hogy mikor a német-cseh határ után leereszkedünk a cseh-középhegység tanúhegyei között a Prága körüli síkságra, az autópályától balra még magasodik egy magányos tanúhegy, a Ríp, amely 461 méteres magasságával mindössze 30 méterrel magasabb a Somlónál, de a fekvése és a formája nagyon hasonlít hozzá.
Összegzésképp pár adat, a versenyen 498 egyéni futó indult és 348-an értek be szintidőn belül, én a 100-ik helyre voltam elég.
