Bella Italia
Úti beszámoló következik, vigyázat, hosszú!
Berlinből hazaérve jóformán csak kipakoltuk a cuccainkat, mostunk, aztán elkezdtünk bepakolni a lakóautóba a nyaralásra.
Ez volt az első hosszabb távú camperezésünk.
A terv szerint az észak-olaszországi Alpokot jártunk volna végig, azzal a kitétellel, hogy "amennyiben az időjárás engedi".
Mivel a lakóautózás megadja azt a szabadságot, hogy ki tud térni az ember a rossz idő elől azzal, hogy egyszerűen másfelé tekeri a kormányt.
Augusztus 20-án indultunk és mivel 21-re zivataros időt jósoltak, az első napra tervezett Tarvisio környéki bringázást is elcsúsztattuk egy nappal.
Ausztrián át egyenesen Palmanova-ig autóztunk.
Palmanova világörökségi védettséget élvező csillagerőd városát már 2018-ban kinéztük magunknak, mikor Elbára utaztunk, de azóta is csak kerülgettük a témát, így most itt volt a tökéletes alkalom.
A város szélén, a várfal belső oldalánál találtunk egy tágas, ingyenes parkolót, ahol már több lakóautó is állt.
Az utazás napját városnézéssel zártuk. Megnéztük a katonaváros templomát és hajdani kapuszárnyait is, olvasgattunk a hely történelméről és ettünk egy isteni olasz fagyit.
Bejártuk kicsit a dió, tölgy és mandulafenyő fákkal benőtt várfalakat, sáncokat.
Este még főztünk vacsorát, etettük kicsit az apró és nagyon gyors helyi szúnyogokat és hallgattuk a közeli kaszárnyában gyakorló dob együttes próbáját.
Éjszaka fülledt meleg volt, de azért jól aludtunk, pár csepp eső is esett.
21-én reggel a közeli meki mellett döntöttünk reggeli terén, mert nagyon lógott az eső lába. Előtte bevásároltunk.
Reggeli után átparkoltuk az autót a várkapun kívülre és mivel még nem esett, elindultunk egy kört futni a várárok melletti sétaúton.
Ez eleve tervben volt, hiszen már csak a nyomvonal formája miatt sem lehetett kihagyni.
A berlini célba érés utáni három nap pihenőt követően teljesen rendben levőnek éreztem magamat a futás terén.
Az útvonal nagyon szép volt végig, a várások víze egy csomó vízimadár fészkelő és élőhelyéül szolgált, de láttunk mocsári teknőst és házi libákat, némakacsát is.
Nagyon szép példája ez a csillagerődbe épített katonavárosnak, ahol a legfőbb szempont az volt, hogy a falakra a lehető leggyorsabban elérjenek az emberek a kaszárnyákból.
A háborúkban és fennhatóság váltásokban rendkívül gazdag város történelmét hosszú lenne leírni, de ennek érdemes utána olvasni a wikipédián
A várárkot és hajdanán a várost az Alpokból idevezetett Torrente Torre folyóból ágaztatott roggia di Palma csatorna látta el vízzel.
A hajdani vízvezető viaduktot is megcsodáltuk.
A futás végén elkezdett már csepegni az eső, majd az egyre erősebb, villámlással-dörgéssel kísért zivatar elől a kocsiba húzódtunk fedezékbe.
Szerencsére a radarkép biztató előrejelzést mutatott, egy órás eső után kisütött a nap és mivel innentől már jó időre volt kilátás, egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttünk, hogy a mellettünk haladó Alpok-Adria kerékpárúton legurulunk Gradóba a tengerhez.
Gyorsan átöltöztünk bringás cuccba és már száguldottunk is.
A zivatar miatt nem voltak sokan a bringaúton, ami kitűnő minőségű volt, barátságos kis városokon át.
Fontos eltérés a hazai viszonyoktól, hogy Olaszországban, amennyiben van bicikliút, akkor sem tiltja semmi a párhuzamos főúton való tekerést és nem is dudál, vagy játssza a rendőrt senki ilyen esetben.
Gradoban aztán térdig gázoltunk a langyos habokban és gyűjtöttünk egy csomó kagylót.
Visszafelé a gradói lidón egy kis kerülővel tekertünk út közben megállva egy élelmiszerboltnál mini pizzákat ebédelni - nem ez volt a helyi gasztronómia csúcsa az biztos, de eléggé el voltunk már éhezve így nem válogattunk.
A végére összehoztunk egy 70 kilométeres karikát.
Tekerés után aztán kerestünk egy búvóhelyet a várárokban és ott zuhanyoztuk a náluk levő vízzel.
Késő délután átautóztunk Chiusaforte-ba egy ingyenes parkolóba, körben magas hegyek vízesések, nem messze tőlünk az autópálya, ami azért gondoskodott arról, hogy ne legyen teljes az éjszakai csend.
Út közben már már giccsesen szép volt a késő délutáni napsütés által megvilágított Alpok aljai táj és a széles, fehér kőárral borított "torrent" medrek.
Ezek tipikusak a környéken, látszik rajtuk, hogy a tavaszi hóolvadáskor rengeteg víz folyik le ezeken, magával hozva a mészkő hordalékot, amelyet a víz a meder teljes szélességében szétterít, de ezen időszakon kívül a sok száz méter széle medrek közepén folyik csak víz.
Ezeket a folyókat is különböző csatornákba vezetik ki, amellyel a környék síkságainak öntöző és ivóvíz ellátását biztosítják. A medrekből pedig mészkövet bányásznak.
Ezek medrek közül a Torrente Cellina, a Meduna és a Tagliamento a három leg jelentősebb, ezek még a műholdképen is szépen látszanak a fehérlő mészkő hordalék miatt.
A parkoló szemmel láthatóan megélt jobb napokat is, áramvételi lehetősé is volt itt, de már áramtalanítva voltak a kapcsolószekrények, illetve a vízvételhez is kellett volna slag csatlakozó, amellyel most nem készültünk.
Ettől függetlenül jól elvoltunk, főztünk finom vacsorát, aztán gyorsan nyugovóra tértünk, éjszakára a közeli autópálya zaja is mérséklődött.
22-e reggel szép napsütésre ébredtünk, reggeliztünk, bringás ruhát húztunk és elindultunk felfelé. A mai körünk ami inkább egy téglalapra hasonlított, szintrajz szerint az első 10 kilométeren kicsit, a másodikon nagyon emelkedik majd. Az első 20 kilométeren felmegyünk 370 méterről egészen 1200 méterre, majd a hátralevő 60 kilométeren gurulunk a Alpok-Adria bringaúton vissza a autóhoz.
Kis tekerés után jobbra is fordultunk Raccolana-völgybe. Itt a patakvölgyben két oldalt sziklafalak és vízesések között vidáman tekertünk felfelé az alig emelkedő, gyakorlatilag forgalommentes, kitűnő minőségű úton.
A Goriuda vízesés alatti Trattoriában jött el az első cappuccionok ideje.
Innen aztán meredekebbre váltott az út, szerpentinen, alagutakon át másztunk a Sella Nevea hágóig.
Mivel hűvös volt az idő, Zsuzsi felvette a széldzsekijét és nekem adta a rajta levő karszárat a guruláshoz.
Hatalmas száguldozást rendeztünk aztán a Rio Del Lago völgyében, egészen az itt természetes felduzzasztásnak köszönhetően létrejött Predil tóig.
A tó körül szép hegyek koszorúja, külön említést érdemel ezek közül a Cinque Punte ötágú csúcsa.
A tóparton egy virággal és boros üveggel töltött ágyú díszeleg, utalva a hely és az ehhez hasonló hágók első világháborús jelentőségére.
Továbbgurulva megálltunk Cave del Predil bányászvároskában, amely mögött egy bezárt hatalmas ércbánya magasodik a félig elbontott hegy oldalában. A hely további különlegessége, hogy egy a Predil hágó alatt húzódó 4,5 kilométer hosszú bányavágat (Ferenc József bányavágat) köti össze a szlovéniai Spodnji Log településsel.
Az alagút abból a célból épült, hogy a szomszédos völgyből, amelyet egy 2000 méter körüli hegylánc választ el, vasúton a bányászok át tudjanak járni dolgozni az itteni bányába.
Megnéztük az itteni régi és új templomot és megtöltöttük a kulacsokat a főtér kútjából.
Mivel kezdtünk eléggé éhesek lenni, Tarvisioba érve "A Nyúlhoz" nevű étterembe ültünk be, Zsuzsi helyi jellegzetességnek számító polentát és krumplival-sajttal egybesütött lepényt evett, én maradtam a pizzánál.
Innen már nagyon jó idő volt, rátértünk a Villach és Grado közötti 180 kilométer hosszú Alpok-Adria kerékpárútra.
Na ez aztán út, csoda minőség, a hajdani vasútvonal töltésén, végig lejtett, sokan sem voltak. Mesés helyeken gurultunk át. Az út melletti hajdani vasútállomásokat mára vagy átalakították a kerékpáros turizmusra építő étteremmé, vagy elhagyatottan állnak.
Camporosso, Ugovizza, Malborghetto településeken át gurultunk, sokszor megállva, mert minden kanyar után elénk tárult valami, amit okvetlenül le kellett fényképezni.
Alagutakon és hidakon át vezet az út, alagútból csak ezen a szakaszon 21 darab van!
A nap utolsó cappuccinóját Ugovizza hajdani vasúti állomásán ittuk, hatalmas kerékpáros élet van itt mindenhol, komplett iparág épül erre a kerékpárútra. Bármely irányból tekeri végig az ember, vonattal és bus shuttle járatokkal is vissza lehet jutni az út kezdőpontjára napi több alkalommal.
Pontebba előtt a fejünk felett polipként tekergő autópálya fel és lehajtó hidakat is megszemléltük a számunkra szokatlan perspektívából.
Az alagutak legsűrűbben a Pontebba Chiusaforte szakaszon voltak.
Chiusaforteban stílszerűen a helyi vasútállomáson ért véget a kerékpárúton való tekerésünk, innen még kicsit gurultunk az autóig.
Átöltözés és összepakolás után útbaejtettünk egy boltot majd egészen Auronzo di Cadore-ig autóztunk.
Közben a dolomitok egyre monumentálisabb tornyai között vitt az út.
Zsuzsi azt is észrevette, hogy az út szélén rendbe feltűnnek ugyanolyan vörös színűre festett, feliratokkal ellátott házak.
Ezek az "A.N.A.S. Casa Cantoniera" feliratot viselték magukon. Mint kiderítettük ezek az épületek egy 1830-as királyi rendelet után épültek, amely a fő útvonalak minden 4-5 kilométerjét egy "canton"-nak nevezte el és ezen útszakaszok karbantartóinak, fenntartóinak ezek a házak biztosítottak szállást, színük "Pompei vörös". Jelenleg kb. 1300 ilyen ház található Olaszországban.
Mivel úgy éreztük, hogy ránk fél egy forró zuhany, az úticélon egy jó kis kempingbe tértünk be éjszakára.
Zuhanyzás után elsétáltunk kemping mögötti Ansiei folyó mellett a helyi síközpontig és vissza.
Vacsora után gyorsan nyugovóra tértünk, szerencsére ezekbe a hegyvidéki kempingekbe egyrészt túrázók és hegymászók járnak, másrészt pedig a szigorú házirend miatt nincsen semmiféle zajongás este 10 után.
23-án reggeli előtt elmentünk futni egy kicsit az itteni St. Catherina tóhoz.
A parton szabadtéri dínó installációk voltak kiállítva. Közben kicsit esegetett az eső, de mire visszaértünk a kempingbe, már kisütött a nap.
A kicsekkolás után a Tre Croci hágón át Cortina d'Ampezzo-ba autóztunk.
A város csodálatos helyen fekszik, viszont beérve hatalmas volt a forgalom, alig találtunk parkolóhelyet.
Kis városnéző sétánk alatt vált világossá számunkra, hogy ez a város ad otthont a jövő évi téli olimpiai játékoknak. A város egyébként is egy pl. Zermatthoz, vagy Bad Gasteinhez hasonló "Alpok Velencéjének" számít, de az olimpiai előkészületek még tovább fokozták az egyébként is komoly nyüzsgést.
Gyorsan tovább is álltunk.
Innen felautóztunk a Valparola hágó közelébe, ahol nagy nehezen találtunk egy üres parkolóhelyet az út szélén.
Körben szédítő magasságú hegyvonulatok és sziklafalak, ekkor még nem sejtettük, hogy ma meg is másszuk a legmagasabbat.
Hatalmas volt itt is a forgalom, rengeteg sportautó, motor bőgésétől zengtek a hegyoldalak.
Sajnos mára az összes jelentős hágó és az oda vezető hegyi utak a motorsportok mekkájává váltak, pedig a benzinfüst és a motor üvöltés nagyon nem a méltóságteljes hegyek közé váló.
Mi is úgy döntöttünk, hogy inkább sétálunk kicsit.
Ez persze oda vezetett, hogy egy komolyabb túrát tettünk, ahol mindig "csak a következő kanyarig" mentünk, a végére meg már csak felmásztunk a hegycsúcsra is.
A császári vadászok ösvényén kezdtük a mászást.
Előbb lövészárkokban haladtunk a "Vonbank" harcállás romjaiig, majd egy cikkcakkos út után komolyabb meredélyen folytattuk az utat.
Itt még nem tudtuk, hogy ez a térkép szerint egy "A" (alap) kategóriás Via Ferrata, de míg idősebb, mindenféle mászófelszerelés nélküli túrázók jöttek szembe, mi is úgy gondoltuk, hogy ahová ők fel tudtak menni, oda mi is.
A sziklafalban a fejünk felett egy függőhíd látványa hívogatott, gyorsan elértük ezt is.
Innen drótkötelekbe kapaszkodva másztunk a falba vájt úton.
Velünk szemben a Falzarego hágóból a csúcs közelébe vivő lift kabinjai lebegtek a drótsodrony pályán, jobbra alattunk smaragdzöld legelők, kanyargó hegyi utak, a háttérben pedig a bámulatos "öt torony" hegycsúcs.
Változatos, kitett sziklafalakon másztunk egészen a Lagazuói Piccolo 2778 méteres csúcsáig.
Innen is szédületes volt a kilátás, velünk szemben a Marmolada több mint 3300 méter magas masszívuma, oldalában a sajnos egyre zsugorodó gleccserrel, ami mára inkább csak egy jégmező, ettől jobbra pedig a tekintélyes Sella Ronda csoport, ami egy cseppet sem ronda.
A másik oldalon a monumentális Piza di Lech - Lagazuói Sud hegylánc.
Fotóztunk, írtunk a csúcskönyvbe, majd szépen visszaereszkedtünk az autóhoz.
Eddigre javarészt már kiürültek a parkoló, így átálltuk a Tre Sassi erőd melletti nagy parkolóba, keresztbe fordítva az autót, hogy fogja a szelet, itt volt alkalmam kipróbálni a Zsuzsi által beszerzett szintező készletet is, amelyre ráállva teljesen egyenesen állt az autó a ferde terepen.
Este boroztunk vacsoráztunk, majd mivel mégis csak majdnem 2200 méter magasan voltunk, a gyorsan hűlő idő elől elhúzódtunk az autóba.
Az éjszaka nyugodtan telt, néma csend volta hágóban és persze idehaza soha nem látott csillagos ég.
24-e hajnalban annyira hideg lett, hogy a takarónk fölé magunkra húztuk a hőtükrös pokrócot is.
Odakint gyengén fagyott, az autóban úgy 5-6 fok lehetett a leghidegebb időszakban.
Reggel aztán amint elérte a napsütés az autót gyorsan enyhült a hideg, ki is ültünk reggelizni a hegyi díszletek közé.
Reggeli után egy könnyű kis hegymászással felkapaszkodtunk az út másik oldalán álló Sas de Stria 2477 méteres csúcsára.
Ez a hegy is teljesen erődített terület volt, lövészárkokkal, fedezékekkel, a kőbe faragott bunkerokkal és rengeteg háborús emlékkel.
Zsuzsival azon is elmélkedtnük a túra közben, hogy azért durva lehetett itt szolgálni a háborúban, pláne télen, ahol tüzelő sem nagyon volt, illetve még így nyáron is, szinte sugárzott a sziklákból a hideg.
A parkoló melleti erőd-kaszárnyában a hegyből lehordott háborús felszerelésekből és fotókból állandó kiállítás látható, belépő ellenében.
A túra után elindultuk a következő útvonal állomásunk felé.
Eredetileg úgy terveztem, hogy a hegyek között, autópálya érintése nélkül megyünk át a kb. 285 kilométerre lévő Iseo-tóhoz, ez lett volna a legrövidebb út, viszont a St. Pellegrino hágó rögtön az út elején annyira meredek volt, hogy az ívbelsős kanyarokban csak egyesben ment fel az autó, így mentünk-mentünk, de nem haladtunk, a navi is több mint 6 órásra becsülte ezt a kevesebb, mint 300 kilométeres szakaszt. Inkább módosítottam az útvonalat és a Fiemme völgyben Ora érintésével ereszkedtünk le az Adige folyó völgyébe.
Ez a rész már felülről is nagyon érdekes volt, gyümölcs és bortermelő régió ez a délre nyitott, szubalpin völgy.
Szinte kizárólag alma és szőlő ültetvények uralják a teljes völgyet.
Itt rátértünk a Trento-Verona autópályára, csak azzal nem számoltam, hogy vasárnap délután lévén a nyári szezon zárásában a szomszédos Garda-tótól minden irányba hazafelé igyekvők teljesen beállítják a pályát.
A végére így több mint 7 óra alatt tettük meg a 320 kilométeres utat.
Eléggé kipurcanva érkeztünk meg az előre kinézett tóparti parkolóhelyre.
Az itteni langymeleg klíma, a békésen lotyogó hullámzás és a kellemes hőmérsékletű vízben megejtett úszás persze hamar feledtette az út viszontagságait.
Érkeztünkkor pont látható volt egy érdekes tünemény, a sötétedő estében egyedül a tó túloldalán lévő Marone települést sütötte meg a lemenő nap, oldalirányban a hegyek, felülről pedig az alacsony felhőzet zárta el a fény útját, így jöhetett létre ez a látvány.
A tó körül körben partmenti városkák, felettük sok helyen a meredeken emelkedő hegyoldalakban épült kisebb-nagyobb települések voltak láthatóak.
Nagy vacsorázás után még nagyobb alvás következett. Ez a hely is nagyon csendes volt, miután éjszakára elült a parti úton a forgalom.
Az autó ablakából jó rálátás nyílt az éjszakai tóparti fényekre.
25-e reggel csodás fényjáték fogadott minket és persze elképesztő panoráma.
Kis ízelítő a hálószobai kilátásból.
A friss időben csapatostul suhantak el az úton az országúti bringások, ez a tó az országútisok paradicsoma, sehol nem láttam még ennyi bringást.
A mai programunk az volt, hogy lazulósan körbetekerjük a tavat.
Az alvóhelyünk a tó nyugati oldalán volt Tavernola Bergamasca településtől északra.
Északi irányba indultunk. Itt újabb kategóriát lépett a "tökéletes út - minden kanyarban csodák" bringázás.
Riva di Solto-ból szép volt a szemközti parton levő felhőpamaccsal díszített Corna Trentapassi hegy.
A Zorzino-öböl olyan volt mint egy tengeri lagúna.
Castro előtt az út fölé magasodó sziklafal miatt védőhálók voltak az út felett a kőhullás miatt.
Castroban betértünk egy kávézóba.
Kávézás közben a horgászokat nézegettük és megállapítottuk, hogy az olaszok, korosztálytól függetlenül bizony tudnak élni.
Nem nagyon látni elhízott embert, mindenki kedélyes, mosolygós, az emberek beszélgetnek, nem sietnek, nem dudálnak, stresszelnek, kapkodnak, mégis minden működik.
A tó északi partját Colombere és Lovere településeken keresztül értük el.
Itt üldözőbe vettünk egy helyi bringást, hogy mutassa az utat.
Itt kicsit fel kellett tekerni a tavat tápláló Oglio folyó mentén, majd ezen egy kerékpáros hídon átkelve indultunk déli irányba a tó másik oldalán.
Pisogne-ban kicsit szétnéztünk az óváros utcácskáiban.
Toline és Marone között van a tókerülő útvonal legszebb része, amennyiben persze ez egyáltalán értelmezhető ezen a vidéken, hiszen itt minden gyönyörű - még a gyárak is!! Erről majd később:D
Ez az útszakasz végig a parton, a víz fülé épített konzolokon és a sziklába vágott alagutakon át visz, az út csak a bicikliseké és a gyalogosoké.
Sulzanoból hajóval átakartunk menni Monte Isola szigetére, hogy köretekerjük, de a kikötőben kiderült, hogy augusztusban csak gyalogosan lehet behajózni a szigetre, bringát csak a helyi lakosok vihetnek.
Így ezt a szigetet eltettük másnapra.
A tó déli partján, Iseo-ban ebédeltünk.
Egy kis bisztróba ültünk be, ahol pizzát, sült krumplit és sonkás-sajtos-ruccolás szendvicset ettünk - ez utóbbiak, a szendvicsek, focacciák, töltött lepények úton-útfélen kaphatóak, kitűnő minőségben.
Sarnico-ban már konrétan besokalltunk a csodás látványtól, így miután kigurultunk egy kis móló végére, Zsuzsi azt javasolta, hogy inkább költözzünk ide.
Kis ücsörgés után aztán újra a nyugati parton gurultunk hazafelé.
Mivel a tekerésnek még nem sok sportértéke volt, kitaláltuk, hogy felmászunk a Tavernola Bergamasca feletti Vigolo településre, hogy felülről is megnézzük a tavat, meg azért el is fáradjunk az út végére.
Itt egy cementgyár felett másztunk a szerpentinen, de még ez a gyár is jól nézett ki ebben a környezetben.
Főleg a piros daru.
Az út 8,5 kilométer alatt 190 méterről 650 méterre vitt fel, végig tekergő szerpentinen, csoda panorámákkal.
Fent aztán egy kis lokálban ettünk egy jégkrémet, majd visszagurultunk a partra.
Itt kicsit élelmiszer bolt keresgélésbe fogtunk, de nem találtunk, az egyetlen kisbolt sem nyitott ki a szieszta végén, amit a térkép jelölt. A nap végére 84 kilométert hoztunk össze és a kitérőnek köszönhetően 730 méter szint mászást is.
A következő éjszakát is a tóparti helyünkön töltöttük.
26-án kis reggeli után átautóztunk Sulzanoba, leparkoltuk az autót, futóruhát húztunk és áthajóztunk a szigetre, majd körbefutottuk azt.
Ez az útvonal is bővelkedett látnivalókban. Mindjárt az út elején megnézhettük, hogyan fest egy 10 éve a tóba ültetett mocsári ciprus fasor.
Carzanoban képeken nézhettük meg, hogyan is néz ki, mikor a szent-kereszt ünnepén a település utcáját virágokkal fedik be.
A szigettől északra ráláttunk a kis Loreto szigetére, amelyen egy kastély áll, a leírás szerint számos tulajdonosa volt a szigetnek, a jelenlegi tulaj nevét homály fedi és a szigetet is tilos megközelíteni, így kikövetkeztettük, hogy nyilván nem Luigi, a csőgyár köszörűs élmunkása lehet a tulaj :D én "Dagobert bácsi szigetnek" kereszteltem el.
A sziget nyugati oldalán magasabban halad az út, ide felkapaszkodva szép kilátás nyílik a tó nyugati partjára.
A szigeten jelentős az olíva termesztés, saját olívaolajat is sajtolnak itt.
Láttunk eladó romos házakat is, ha már a kiköltözésről beszéltünk.
A sziget déli részéről pedig a kis San Paolo szigetet vettük szemre (Dagobert bácsi szigete 2.) amely a Beretta család tulajdonában áll, a név nem véletlenül cseng ismerősen.
Az út végén Peschiera Maraglio-ban volt egy szabad strand, így miután körbefutottuk a szigetet (mindössze 8,5 kilométer), itt futónadrágban merültem a langyos habokba, legalább ki lett mosva ez is :D
Miután megszáradtunk, visszahajóztunk Sulzanoba (5 perces út) és beültünk enni egy parti bisztróba, a szendvicsek után egy jeges "Isola" kávéval tetőztük az élvezeteket.
Az autónál átöltöztünk, majd indultunk a következő úti cél felé.
Mivel a terepfutó csoportokban az UTMB-PTL-el kapcsolatban elkezdték kongatni a vészharangot a közeledő hidegfront miatt, változtattunk az útiterven.
Eredetileg az Aosta-völgyben a Monte Paradiso nemzeti parkban töltöttük volna a következő napokat, így viszont inkább déli irányba állítottuk az autót és egy gyors menettel leautóztunk Liguriába, ezen belül Levante fürdővárosba.
Itt ismét kempingbe szerettünk volna menni, de az első fullon volt, a másodiknak pedig csak a külső parkolójába kaptunk helyet, ami eléggé zajos volt a közeli út miatt.
"Egy éjszakát kibírunk itt" lett a jelszó, majd lesétáltunk a város kavicsos tengerpartjára, ahol fürödtünk egy jót, de megállapítottuk, hogy itt nekünk túl sok az ember.
Az éjszaka nem aludtunk annyira jól, mert az út zaja mellett a szomszédos "védelmező nagyasszony" névre hallgató templom kíméletlenül ütötte a fél és egész órákat - éjszaka is, az egész órákat szépen, ahogyan kell (éjfélkor 12 harangütés).
27-én reggel átálltunk a város egyetlen ingyenes parkolójába, ami történetesen a kemping parkolójával szemben volt és kora reggel volt még bőven hely.
Erre a napra nagy tekerést terveztünk.
Erős emelkedővel nyitottunk, de a táj mindenért kárpótolt, mondtam is Zsuzsinak, hogy ezek az utak nagyon hasonlítanak az Elba szigetén befutottakhoz, közben kapcsoltam, hogy Elba szigete nincs is messze innen.
9 kilométeren a tengerszintről 550 méterre másztunk fel a Termine-hágóba, apró kis falvak között, egyre szélesedő panorámával a tengerre.
Itt rátértünk a kanyargós Cinque Terre panorámaútra, amihez foghatón még nem jártam, ez valószínűleg a világ egyik legszebb panorámaútja.
A hágóban és az út közben több helyen egy olyan madárhangra lettem figyelmes, amit eddig még nem hallottam, az énekes madár elbújva dalolt a fák között, így látni nem láttam.
Mivel hang alapján felismerem a legtöbb madárfajt, ezt az éneket felvettem és este a Merlin Bird Sound ID alkalmazással felismertettem, ekkor kiderült, hogy ez egy Leiothrix lutea, azaz piros csőrű napmadár, amely Bhután, Kína, Hongkong, India, Mianmar, Nepál, Pakisztán és Vietnám területén honos, több helyre betelepítették, de Ligúriában invazív fajnak számít.
Cinque Terre az öt parti település után kapta a nevét (Monterosso Al Mare, Vernazza, Corniglia, Manarola és a leghíresebb Riomaggiore), ezek felett halad az út, fentről jól ráláttunk a csodálatos kis halász és szőlőműves településekre.
A szőlőtermesztés itt nagyon meredek, teraszosan kiképzett a tengerbe szakadó sziklafalakon folyik. A leszedett szőlőt pedig egy sínen felfüggesztett, fogaskerekű kis vasúti szerelvényekkel oldják meg.
Ezek már ránézésre is hajmeresztően kanyargós és meredek pályákon haladnak a szőlősorok között.
Vernazza felett egy bisztróban álltunk meg a szokásos reggeli cappuccinónkra, itt volt mindent, finom édességek, isteni kávé, a bisztró saját macskája és elképesztő kilátás.
Országúti bicajokkal tekerő 60-70 éves férfiak is kávéztak itt, olyan gépekkel, hogy leesett az állam. Lásd pl. ezt a szép Colnagot a bejárat mellett. Ára meghaladja a hazai éves átlag nyugdíj összegét.
A környék leggyakoribb járműve a szűk olasz utcákra szabott törpe teherautó, a három kerekű Piaggio Ape, ebből rengeteg szaladgál minden felé, olcsó, igénytelen, könnyen javítható és persze mindenhol elférni vele.
Riomaggiore-t is csak felülről néztük meg, közben több ideális éjszakázó helyet is találtunk az út mellett, úgyhogy ki is találtuk, hogy este valamelyikre feljövünk éjszakázni.
A Monte Della Madonna hegy alatt átvezető alagút után aztán széles úton nagyon jót gurultunk egészen La Spezia városáig.
Fentről lehetett látni, hogy komoly tengerészeti hadi támaszpont van a város mellett, mindenféle cirkáló és rombolóhajókkal, de volt itt éppen a kikötőbe vontatott konténerszállító és szállodahajó is.
La Speziaban bekeveredtünk a beválrosi piacra, majd nagy nehezen találtunk csak a városból kivezető utat, eddigre már nagyon éhesek is voltunk és pont kapóra jött a "La Gira" étterem.
Ez egy igazi helyi lokál, hatalmas pörgéssel, kitűnő ételekkel, Steaket ettünk ruccolával, kenyérrel, majd én még rámentettem az ebédre egy kis crem catalan-al, ami a crem brulée helyi hasonmása.
Közben csendesen csepergett az eső, szerencsére hideg nem volt.
Hazafelé még másztunk egy kicsit, majd továbbra is gurultunk egy rövidebb úton előbb a Recanevva-patak, majd a Rava-folyó völgyében. Levantéba észak felöl értünk vissza, a végére összejött azért 83 kilométer, 1300 méternyi szint mászással.
Bár eddigre már nem számítottunk a kemping törvényes lakóinak, hiszen 10-ig ki kellett csekkolni, Zsuzsi még belógott zuhanyozni, én pedig ezt később az alvóhelyünkön ejtettem meg.
A hely egy jól eldugott beálló volt az út mellett, akadt némi szemét is itt, de azért viszonylag rendben volt.
A vacsorát néha megzavarta egy kis szemerkélő eső.
Nagyon jót aludtunk, az úton semmi forgalom nem volt.
28-án reggel átautóztunk a Manarola feletti parkolóba, innen pedig gyalog sétáltuk be a bűbájos kis települést.
Már a faluba vezető út is nagyon érdekes volt, mellettünk egy kis patak csobogott, az út melletti kövekből rakott falon pedig meredek kis lépcsők vittek fel az itteni kiskertekhez, ebből kikövetkeztettük, hogy a helyi terepviszonyoknak köszönhetően itt valószínűleg mindenki sportos.
A faluban tekergős kis utcák következtek, majd a főtér alatti utcákon nem autók, hanem halászbárkák és csónakok parkoltak, köztük egyik Zsuzsi kedvenc színére volt festve.
Lent a parton volt csónaklerakó rámpa, mert a folyamatosan csapkodó hullámok miatt itt nem lehet kikötve hagyni a hajókat.
Meg persze strand, vízbejáró létrák, sajnos nem volt velünk fürdőruha.
Csoda színesek a sziklára épült házak, de az interneten fellelhető képek többségére jól ráhúzták a színtelítettség filtert, koránt sem annyira rikítóak.
A parton gyakorlatilag a falu alól ömlik a patak egy hatalmas boltív alatt a tengerbe.
Korábban Cornigliába is vitt át egy falba épített ösvény, azonban ez most eléggé romos állapotban volt és le is volt zárva.
Még elindultunk ellentétes irányba is Riomaggiore felé a szerelmesek sétányán, de a sziklába vájt vasútállomás után egy kapu és őr állta utunkat, mondván, hogy a következő 1,5 kilis szakasz belépős, ennyiért pedig nem voltunk hajlandóak fizetni.
A faluban még megejtettük a cappuccionozásunkat, simogattunk cicákat, megnéztük a kiállított képeken, hogyan építették teraszosra emberfeletti munkával a falu feletti hegyoldalakat, hogy szőlőt telepíthessenek rá.
Autóval átmentünk utunk utolsó állomására, Porto Venere-be ami szintén világörökségi helyszín.
Alaposan bejártuk a környéket, amit csak lehetett megnéztünk, a színes kikötői házsort, a fekete-fehér kövekből épült Szt. Péter templomot és a városka feletti San Lorenzo templomot és a szűk kis utcácskákat.
Szemeztünk az éhenkórász sirályokkal, ebédre pedig csoda szendvicseket ettünk a főtéren, ahol persze fél szemünket szintén az égen tartottuk, mert a sirályok sok mindenre képesek, ha étel lopásról van szó.
Mivel az idő kezdett borulni és gyakran csepergett az eső, visszasétáltunk az autóhoz, majd a parkoló melletti strandon még búcsúfürdést rendeztünk, kis zuhanyzással kiegészítve. A zuhany 20 centessel működött, így egy világvándor forma sráccal felváltattunk egy eurót, de egy húsz centes menet elég volt kettőnknek.
Annyi szépséget láttunk már eddig is, hogy úgy döntöttünk, hagyunk pár napot az otthoni akklimatizálódásra és az éjszakai forgalom mentes autópályákat kihasználva hazamegyünk.
Dél felé indultunk, Carraránál az út mellett hatalmas márvány lerakatok vannak, a háttérben pedig a félig-meddig elbányászott hegy, ide is érdemes lesz még visszatérni.
Pratoban egy giga plázában megálltunk vacsorázni, majd Bologna-Ferrara-Padova-n át már hazafelé haladtunk.
Padovából már látszott, hogy a hidegfront nagy villámshow-t rendez az Alpok felett, Udine után bele is szaladtunk egy hatalmas zivatarba, ami egészen Villach-ig kitartott.
Innen pedig Klagenfurt - Graz - Oberwart - Szombathely - Csorna - Győrújbarát etappal fejeztük be az 1100 kilométeres hazautat. 29-e reggel négyre ágyba is kerültünk.
