Befutóra 49! UB 2025

Szombat este van és eléggé KO vagyok, viszont az emlékek frissessége miatt a teljességük és a részletgazdagságuk megköveteli, hogy billentyűzetet ragadjon az ember és legalább elkezdje megírni a történetet.

Az idei Ultrabalaton egyik különlegességét az adta, hogy célba érésem napja egybeesett a 49-ik születésnapommal, ráadásul ez lett a hetedik sikeres indulásom, így a számmisztika is kijött.

A versenyt megelőző napokban szépen lassan férkőzött a gondolataim közé a tó kerülés, már nem olyan vehemens mindent kizárni akarással, mint az elején, hanem mint egy csendes árny amiről tudod, hogy ott van és el fog érkezni.

A korai időpont miatt már gondoltam arra, hogy az időjárás akár olyasmi is lehet, ami eddig nem - ez is bekövetkezett, alapvetően hűvös-szeles volt az egyéniek versenye.

Zsuzsi szombaton, az én tervezett célba érésem után indult a céges csapatával, de csütörtökön már elutazott velem a tóhoz, hogy ott miután engem az utamra bocsátott, bevárja a többieket.

Az eddigiekhez képest, mivel semmi esetre sem szerettem volna véletlenül bulizós, hangoskodó szomszédságot, Veszprémben foglaltam szállást, egy nagyon hangulatos kis parkos lakótelepen lévő házban kiadott apartman képében.

Délután leutaztunk a versenyközpontba, felvenni a rajtcsomagot, itt már rákapcsolt az eső, a sorban állásnál találkoztunk Krisszel aki 2019 után újra odaállt a rajtba, valamint Smidla Józsival, aki szintén az első teljesítésére készült.

Leadtam az előre küldött csomagjaimat, nem bonyolítottam túl, 40db. gél elosztva és két bébiétel, az egyik Keszthelyre a másik Földvárra küldve, ezen kívül tervezem, hogy három helyen eszem majd levest is a melegételes pontokon.

Később bevásároltunk, majd elfoglaltuk a szállást, kiadós bevacsorázás után már fél kilenckor fellőtték a pizsit, én konkrétan úgy aludtam, mint akit agyoncsaptak.

Ez is az utóbbi két évben van csak így, hogy már nincsen versenyparám, ami miatt nem tudtam rendesen, pihentetően és főképpen eleget aludni a versenyek előtt.

Reggelinél arra gondoltam, hogy másfél napig megint ez az utolsó normális étel amit megeszem.

Futónak öltözés előtt dilemmáztam, mi lenne az ideális ruházat, végül alul rövidben, felül egy hosszúban, plusz a BSZM-es futómellényben indultam, a zsákba került egy széldzseki és vékony kesztyű is. 

Ezúttal nem a szokásos futósapit választottam, mivel napsütés nem volt várható, szél ellenben igen, így egy vékony csősálat húztam a fejemre.

A versenyközpontba szerencsére korán odaértünk, így mivel fentről és a Spar parkolóból is elzavartak minket, még a rajt/cél közelében le tudtam tenni a kisbuszt a régi tihanyi út mellett.

Egyik oldalon Kozma Jani, a másikon Bíró Attila parkolt, akik itt is töltötték az éjszakát az autókban.

A rajtzónában Lesti Bertivel, Prantner Gabival, Krisszel és Márkus Gyurival találkozom, nagyon sokan, 304-en indultunk egyéniben. Tudom, hogy itt van valahol Ivett, Hanka és Milán is, bíztam benne, hogy majd összefutok velük az úton.

Kicsit fura, hiszen ez az első UB-m mikor Kriszta nem indul és persze Ervin sincsen itt, ők azért mindig stabil pontot jelentettek a tó körül, Ervin autójában mindig kb. 3 plusz futó komplett frissítése be volt pakolva, nem beszélve a déli parti éjszakában meglepetés szerűen felbukkanó pizza szeletekről!

Elbúcsúztam Zsuzsitól, visszaszámlálás és indulás!

Poelz Anita szoksásos módon profin kapta el a rajtomat!

Erős oldalszélben indulunk, sötét felhők adnak hátteret az örvényesi, udvarii fehér templomtornyoknak. Ihász Verával találkozom párszor az elején, idén is kerékpárral kísér egy gyorslábú futót.

Élvezem, hogy nincsen hőség, ez jótékonyan ha a tempóra és az emésztést is könnyebb egyben tartani.

Balra a levendula labirintus, emlékszem mennyivel kisebbek voltak a bokrok 2019-ben az első indulásomkor.

Fövenyes előtt a vadgesztenyés soron Krisszel és Bertivel futunk együtt, még mindenkit fitt és üde, sebaj, elmúlik, de el ám!

Az Akali előtti Csárdás utca tetején Szabó Béla vár és fotóz, vele is többször összefutok az út során. Poór Peti is itt van és nyomja a fotókat. a campervanját messziről mindig kiszúrom. 

A zánkai gyermektábor felé még mindig pocsék állapotban van a bicikliút, nagyon kell figyelni, hová lép az ember.

Zánkáról Viriusztelepre átérve érkezik az első útvonal módosítás, most nem kell felmászni meredek Virius utcán, hogy aztán Gesztenyesor utcán fusson át a mezőny a faluközponton, hanem lent maradunk a meglehetősen keskeny, de legalább nem nagyon emelkedő járdán a főút mellett.

Közben arra gondolok, hogy ezen a versenyen el kell telnie az első 50 kilométernek, hogy egyáltalán azt mondhassa az ember, hogy "akkor most én itt vagyok". Aztán 100 kilométernél kezdheti komolyan venni magát és a komolyabb dolgok 150 kilométernél kezdődnek.

Igyekszem befogadni az összes eseményt. Szepezdfürdő következik a dupla csigalépcsős gyaloghídjával, soktornyú kastélyával és sok-sok szőlőjével. Innen már csak egy ugrás Révfülöp, kis vízparti futás után kezdődhet is a mászás Pálköve felé.

Balatonrendes, Ábrahámhegy, barátságos utcákon visz az útvonal. A háttérben már ott a Badacsony tömbje, a torlódó autósor pedig a Varga pincészet közelségét jelzi.

Varga Szilvi érkezik épp autóval a frissítőpontra. Ő most azt a szerepet vállalta, hogy a nagy időmérő pontokon a késve érkezőket, akik kicsúsztak a szintidőből, ne engedje tovább.

Felveszem és gyorsan elpakolom az előre küldött csomagomat. 

Közben érzem, hogy kezd kidörzsölni a futónadrág, a frissítőponton hiába kérdezek bármilyen kenőcs után. Inkább tovább állok, a pincén átsétálva arra gondolok, hogy ha nem tudom bekenni magamat, annak durva vége lesz.

Szerencsére Poór Petit lent van a parkolóban és megígéri, hogy a következő ponton ad valamit amivel bekenhetem az érintett részeket.

Tomaj elején Csipi tempózik el mellettem, szépen mozog, függetlenül attól, hogy milyen előzményekkel vágott bele a dupla körbe.

Arra gondolok, hogy fejben még egy kört is éppen eléggé nehéz feldolgozni, nem, hogy kettőt, hajmeresztó belegondolni, hogy az UB célba érés után el kellene indulnom még egy körre...

A római úton aztán ismét ott van Peti és ad Sudocrem-et, ezer köszönet érte utólag is! Rögtön megszűnik a dörzsölődés.

A Római-út, itt szokott utolérni Kriszta és itt szoktam holtpontot érezni, mikor beüt a meleg, most erről szó sincsen, megyek szépen előre.

Talán a kevésbé jó idő miatt most eléggé kevés a sétáló és kerékpározó ember itt.

Az út szépen fordul a hegy körül, előbb a fonyódi ikerhegyek uralják a panorámát, később balra már látni Szigligetet, szemben pedig a Szt. György-hegyet, azaz közeledünk Tördemichez és a leágazáshoz.

A vasút és az út keresztezése után a frissítőn Balázzsal találkozom, beszélgetünk kicsit, idén is Diana Kampe-t kíséri, de most nem bringával, hanem autóval.

Szigliget mögött az erdős részen emelkedő bicikliúton futok, balra kecskefarm, cuki kis kecskékkel.

Máris az edericsi egyenesben vagyok, innentől kezdek "megérkezni" a versenyre.

Az egyenesben hagy el Prantner Gabi és Bíró Bianka is, dönget a szél, szerencsére továbbra is oldalról.

Az egyenes végén a delta büfénél balra fordul az út, miközben emelkedik. Az emelkedéssel együtt nyílik ki a panoráma is a tanúhegyek felé, hogy aztán a szép-kilátónál érje el teljes pompáját.

Kis száguldás lefelé, máris Györök következik, strandok, büfék, később az erdei mocsaras szakasz, a fejem fölött a Szt. Mihály kápolnával.

Kicsit kezdek megcsüngeni, elér az első holtpont. Az agóniából Béla zökkent ki a gyenesi átkelőnél, lő is egy képet.

A keszthelyi Libás strandnál az ígéretnek megfelelően Csepregi Ákos visz egy tejjel-mézzel folyó gerilla frissítőpontot, hát itt aztán tényleg van minden.

Egyik sütire rámutatva mondja, hogy "ez a Lubics Szilvi kedvence", nekem sem kell több - és Ákosnak van energiaitala is, betolok egy fél dobozzal, szépen fejbe is csap, magam mögött hagyom a holtpontot, de már nagyon várom a keszthelyi pontot.

Odaérve kitúrom a csomagomat a benne levő bébiétel (bolognai spagetti) megjárta a Spartathlont is, talán a nemeai pontra küldtem ki, aztán visszatalált hozzám és haza is hoztam.

Most megeszem, nagyon jól esik! Krisz is éppen itt van a ponton, a párja Kriszta frissíti, minden oké nála is.

Frissítés tekintetében most a teljes energia utánpótlásomat egy az egyben a gélekre alapoztam és megfogadtam, hogy amíg csak lehetséges, nem csinálok moslékos vödröt a gyomromból.

Azaz nem zabálok a frissítőkön össze vissza mindent, korlátozom magamat a kóla, kisperec, max. egy kis vajas kenyér vonalra.

A normális ételnek köszönhetően kicsit erőre kapok és valahol a Fenékpuszta felé vezető úton tudatosodik bennem először úgy határozottan, hogy ezt most én végig fogom futni.

Szeretem ezt az elhagyatott erdei szakaszt, ott szoktam bandázni Hankával, de most nem tudom merre lehet.

Fent a Zala torkolatnál a felüljárón majdnem elvisz a szél, de most már a másik oldalról taszigál, hiszen közben átértem a déli partra.

Gyorsan átérek Berényen és Máriafürdőn is, itt Ferenczik Józsival beszélek pár szót. 

Máriafürdőn miután felvettem a csomagomat, eszem egy zöldséglevest, nagyon jól tudnak esni az ilyen dolgok, mikor az ember kint van egyedül, érzésre kb. a világvégén a hideg szélben és csak a saját képességeire van bízva, hogy önerőből visszaérjen oda, ahonnan elindult.

A hosszú utcák világosban egészen elviselhetőnek tűnnek, szinte túl sima ez az egész eddig, sejtem, hogy nemsokára bonyodalmak várhatóak.

A déli part berkei felől érkező csatornákon át visz az út. Fonyód-Bélatelep az út fele, bár erősen felhős az ég, teljesen világos van.

Fonyód és Boglár között mindig rám szokott sötétedni, most azonban gyorsabban ideértem. Bogláron Márkus Gyuri tűnik fel, a hasfalát fájlalja. A déli part utcáit világosban megfutni egészen más élmény, feltűnő és nagyon pozitív, hogy mennyi nyaraló előtt kint voltak a családok, kis gyerekek és felnőttek egyaránt pacsira vadászva a futóktól. Egy lány és egy legénybúcsús csapat is kint volt, hatalmas szurkolást rendeznek!

Újabb útvonal módosítás következik, a csodálatos fonyódi Árpád-part után Lellén is a szabad strandon futunk. 

Közben a viharos szél kicsapja a tó vizét a partra. A vízben kite szörfösök csapatják neki, ilyen ránézésre 30-50 méteres repülésekkel.

Korábban az Árpád partról úgy látszott a tihanyi félsziget, mintha teljes sziget lenne, a sziget "nyaka" annyira mélyen van, hogy a hullámzó víz el is takarja a horizonton.

Késő szürkületben érem el a Szemes elején lévő "blackout" Lellei utcát, ahol a kemping mellett semmi közvilágítás nincsen.

Szemesen kissé már alábbhagy a szél, ami biztató jel arra nézve, hogy Aliga-Akarattya-Kenese vonalon nem szembeszélben kell majd futni.

Most elkerül a "szárszói" agónia is, persze ez csak azt jelenti, hogy később majd nagyobb szívás következik, nincsen olyan, hogy megússza az ember mélypont nélkül.

Földváron újabb csomag. Kérek egy levest, áldott legyen annak a keze aki főzte, valami Újházy tyúkhúsleves lehet, de talán az egyik legjobb amit valaha ettem. Ráadásul az én gyomrom igen kritikus a levesekkel kapcsolatban, azaz ha túl zsíros, ízfokozós, akkor durva dolgokkal reagál, most ez is elkerül. A leves után megeszem a bébiételt is, persze séta közben és futok tovább.

Szántódra érve a semmiből, előjel nélkül ólmos álmosság-fáradtság lep meg, nem értem az okát, eszem-iszom rendesen, jól is aludtam a verseny előtt.

Mégis, szinte nem tudom nyitva tartani a szememet. Többet futok csukott szemmel szenderegve, mint éberen.

Ez az állapot ráadásul egészen Sóstóig kitart (!).Hosszú és mély holtpont iszonyatosan álmos vagyok, csak aludni szeretnék, ezen a szakaszon háromszor ülök le 5 percekre aludni.

Ebből egyszer hazai pályán, a siófoki Beszédes sétányon, persze ilyenkor egyből sok kérdést kapok az elhaladó futóktól, hogy minden rendben van-e, nem kell-e segítség? 

Korábban a zamárdii frissítőnél lévő kávézó kerthelyiségében szendergtem, közben az órámra nézve láttam, hogy éjfél múlt éppen, azaz innentől szülinapos vagyok.

Ezek olyan "alvások", mikor inkább csak placebo hatás miatt csukva tartja az ember a szemét és közben számolja a másodperceket, aztán mikor rájön, hogy ezzel leginkább csak az idő megy, haladás meg semmi, összeszedi magát és megy tovább.

Persze mikor leülök, hamar elkezdek fázni, viszont utána kicsit jobban megy a futás, egy darabig.

Csak az jár a fejemben, hogy ez a helyzet megítélés, miszerint "nekem most nagyon rossz" nem reális, hiába szédelgek az álmosságtól, egy a lényeg, hogy menni kell tovább, akárhogyan is, de mozgásban kell maradnom.

Fejben szépen egybe fűzöm a hátralevő települések neveit, így: "zamárdiszéplaksiófoksóstóvilágosaligaakarattyagáspártelepkenesefűzfőalmádikáptalafüredpaloznakcsopakfüred" :D 

Nem vigasztal ez sem, mert túl hosszú még a sor, fejben néha előre szaladok, hogy milyen jó lesz majd, ha letudom a kenesei erdőt, vagy végre magam mögött tudom Almádit és főleg a Káptalanfüred-Alsóörs rész, onnan már szinte bent vagyok.

Sóstón, mint minden évben, immár hagyomány szerűen a staff saját kávéjából sikerül kuncsorognom, amitől aztán fel is ébredek kicsit.

Ennek köszönhetően frissebben érek a világosi mászáshoz, gyorsan túlteszem magamat ezen a hullámzó szakaszon Akarattyáig. Fentről szokás szerint nagyon szép a települések fényfűzére, benne a pár sötét parti résszel, az egyik a kenesei erdő és a fűzfői-öböl és az Almádi-Budataváig tartó partszakasz, valamint a Füred előtti Kerekedi-öböl.

Itt aztán a sötétben békésen poroszkálok fent a magas part tetején egészen Gáspártelepig.

Szeretem ezt a szakaszt is, pedig sunyin, de futhatóan emelkedik szinte végig.

Gáspártelepen ismét Petivel találkozom, legszívesebben befeküdnék a kisbuszába...

A nagy frissítő és az azt követő Bercsényi lejáró után "nemszeretem szakasz" érkezik, itt megint annyira álmos vagyok, hogy résnyire nyitott szemmel egy csiga tempójával vergődök végig 9-10 perces ezrekkel a Csittényhegyi alagútig. A csittényhegyi mászás után Peti kínál sós főtt krumplival, azért a lényeg, hogy egy ilyen versenyen soha nincsen teljesen egyedül az ember.

Végre Kenese, az utolsó nagy frissítő, itt is találkozom Szilvivel, neki is állok panaszkodni neki, hogy ilyen, meg olyan álmos vagyok, mire szépen megmutatja az irányt, hogy arra Fűzfő felé húzhatom szaporán tovább a belemet a hisztikézés helyett, vigyem-egyem a levesemet, aztán gyí, tök jó időben vagyok. Az erdei részen a hazai ultrások "nagy öregjével" Kovács Ádámmal kerülgetjük egymást, ő sincsen jobb állapotban, igaz az "öreg" jelző ebben az esetben a tapasztalatnak szól, nem az életkornak, hiszen csak hárommal idősebb nálam.

Fűzfőn kivilágosodik, ezzel együtt én is kezdek felébredni, de az éjszakai vergődés-csoszogás komoly nyomokat hagyott, be van rövidülve a lábam összes izma és bár tolom a géleket, folyamatosan úgy érzem, hogy éhezek.

Megkerülöm a tó legkeletibb csücskét és újra az északi parton vagyok, Tobruk után fent Vörösberényben kisüt a nap kicsit, neki is vetkőzöm, lekerül a kabát és a kesztyű.

Nagyon nehezen mozgok, gépiesen robotolok, már csak az érdekel, hogy közel a cél.

Káptalanfüred és Alsóörs között Bogár Jani tűnik fel látótávolságban, Paloznak után érem utol, majd ő tempózik tovább.

 Csopakon a frissítő kanyarjánál Betty szurkol és ölelget meg a 2017-es csapatból, ráadásul neki is pont szülinapja van, szokás szerint csapattal futnak. Csopakot elhagyva meglepve látom, hogy a csopaki-Séd medre száraz, sajnos az aszályos idő hosszú távon megkéri az árát a karsztból fakadó forrásoktól is.

Csopak után ismét Janikával futok felfelé Füredre, kicsit beszélgetünk, majd ő belehúz, hogy megjavítsa a tavalyi idejét.

Én már csak csoszogok, de így is tudom, hogy ez az eddigi leggyorsabb UB-m.

Lent a Tagorén elkezd cseperegni az eső, de a célig nem ered meg erősen. 

Ennek köszönhetően alig vannak a sétányon, hogy csodálják a szétesett mozgásomat. Befutok a hetedik szalagomért, majd megyek az autóba agonizálni, hálás vagyok, hogy nem kell többet futni, rendkívül törődött vagyok, fázom, mindenem fáj.

Az autóban Zsuzsi félig kész szülinapi dekorációja vár, kicsit későbbre várt, így mikor befutottam ő éppen az ünnepi dísz világításért ment és nem ért oda a célba, de a meglepetés így is teljes.

Átöltözöm és vacogva befekszem a hálózsákba, Zsuzsi is megérkezik, ápolja a törődött mivoltomat, ilyenkor konkrétan még a fekvés is fáj. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere, még mini tortát is kapok.

Persze ebben a kifacsart állapotban nem vagyok túl jó társaság, szükségem van egy kis alvásos éber kómára.

Hallgatom, ahogyan az egyre belekezdő zápor veri a kocsi tetejét és arra gondolok, hogy már csak az ázás elkerülése miatt is érdemes volt szedni a lábaimat.

Úgy két órányi agonizálás után kisüt a nap, elkezdi melegíteni az autót, én pedig összeszedem magamat és kikelek az ágyból.

Zsuzsi összepakolja a dolgait, elbúcsúzunk és indulnak, hogy megkerüljék a tavat.

Én kisétálok a kellemes napsütésben a célba és tapsolom a beérkezőket.

Érkezik Nevelős Kriszti, de kb. olyan állapotban és kedéllyel, mint aki 5 perce indult, pedig ő aztán azon kívül, hogy ázott és megszáradt a tókerülés közben, az utolsó szakaszon még egy nála kb. 2x nagyobb teljesen begörbült holland futót is betámogatott a célba!

Smidla Józsi is nagyon szépen behúzza az első teljesítését!

Még az autóban heverészve sajnálattal néztem, hogy Krisz kiállt Siófokon, Hanka és Milán sem ment végig idén és Márkus Gyuri sem, pedig mindannyian szépen mentek és az utolsó 50 kilométeren álltak ki. Szépen beért Ivett és persze olyan futók, közöttük első bálozók is, akiket figyelemmel kísértem.

Én idén a 73-ik helyre voltam elég. Annak is örülök, hogy Berénytől már nem adtam le helyezést, hanem kitartóan jöttem fel és gyakorlatilag a verseny során legjobb helyezésemmel futottam be.

Idén 304 indulóból 192 fejezte be a tókerülést a szintidőn belül, ez 63%-os teljesítési arány, ez a legjobb arány 2015 óta. 

Ilyen most a "díszítősor":  

2015: 52%, 2016: 36%, 2017: 45%, 2018: 39%, 2019: 38%, 2020: 51%, 2021: 57%, 2022: 58%, 2023: 62%, 2024: 60%, 2025: 63%