Agymenés...?

Ismét egy régebbi iromány (2017 áprilisban íródott) - amely most megérdemelt helyére kerül.

Futás közben meglehetősen sokat járatom a fejemet - lévén ilyenkor aztán van idő erre illetve ilyenkor más tudati síkon mozog az ember alapvetően.

Előjön a 12 évvel ezelőtti 110 kilogrammos önmagam, meg az elhatározás, hogy akkor innentől futni fogok mert ennek nagyon rossz vége lesz ha nem csinálok valamit.

Az első futás - 200 méter, kiugrani akaró szív, zsibbadó lábfej, ziháló tüdő, gyaloglás, majd újra 200 méter, ebből nem lesz soha semmi - de egy hét után már ment a 3 km egyben. Mindenkinek megvan - bárki fel tudja idézni az "első futását".

9 éven keresztül egyedül futottam és soha nem voltam versenyen, a 20 km-es táv lett az alap kedvencem nem is akartam tovább menni, a közösségi futás és a rendezvényeken részvétel hidegen hagyott, a futás volt a menekülőútvonal, a fejtisztító, mert bár rengeteg minden változott, ez az egy volt az, ami állandó kedvtelés/hobbi maradt az életben, volt pedig minden, mélyek, magasak, szétesések, megzuhanások, vergődések, a futás viszont mindig "hazavárt" és soha nem kérdezett semmit és nem is követelt semmit amit ne adtam volna szívesen.

Aztán fejben valahol sikerült beérni a többre már több mint egy éve - igaz ehhez is hatalmas pofon kellett az élet más területén, de a futás ettől lett egyre inkább a fő prioritás - eljött a rendszeres 30 kilométeres hosszú futások és a terep félmaratonok ideje, a "hegyekbe" költöztem a "vadonba", ahol szinte kizárólag dombok között mozgok. Érdekelni kezdett a maraton, lefutottam, úgy ahogy. Aztán még egyet, és rengeteg hosszút. 2014 óta már ráfeküdtem az éremgyűjtésre, futófétis, mint a cipőmánia:)

Most már megvan az első ultra is, még különösebb szenvedés nélkül, amelyet persze a "nagyok" nem is neveznek ultrának, hiszen sokan ott a "minimum 12 óra, vagy 100 km" -t tartják a belépő szintnek. Én viszont csak magamhoz viszonyítok.

Most ledobok 15 kilót, mert csak úgy érdemes növelni a távot, ez eddig lehetetlennek tűnt, figyelni az étkezésre, most könnyen megy, 4 hét, -5 kg, még van vissza 10.

Igaz, sokkal jobban érzem magamat a bőrömben és sokkal könnyebb futni is - egyébként sem volt nehéz, szerencsés vagyok.

Viszont belépett egy új gondolatcsoport, mégpedig az, hogy én határozom meg a futásaimat, vagy a futásaim engem? Önmagam maradok-e, vagy beszűkülök csak erre a témára (igyekszem nem:)) nem elsősorban futó akarok lenni, hanem elsősorban ember, aki fut. Nyilván az emberek többsége továbbra is érthetetlennek tartja azt, hogy minek fut az akit nem kergetnek:)

De átveszi, vagy átvette-e már a teljesítménykényszer az uralmat, fontosabb-e elmenni a tervezett futásra, mint egy programra a barátokkal - nos, szerencsére nem és ez így még egészséges, sőt, barátokkal futni, ez a legjobb 2in1!

Vajon az élet más területein megélt kudarcok és rossz stratégiák miatti visszavonulás vezet az egyre többre, egyre hosszabbra? Vajon menekülök és ezért futok? Merülhet fel a kérdés kimondva vagy kimondatlanul.

Élvezem a futást, soha nincsen az, hogy úgy kellene ráfeszítenem magamat, hogy kimenjek és lefussam azt amit akarok, mert szeretem.

De hol a határ? Hol megy a más rovására ez, honnan veszem el azt amit ide beleteszek? Mert a futás bármilyen energiát felvesz, lehetsz reménytelenül szerelmes, megcsalt, meg nem értett, vagy csalódott, frusztrált, esetleg életvidám optimista, lehet kevés az energiád, vagy lehet éppen túl sok, a futás mindegyiket felveszi és egy irányba fordítja.

Függőség? Egyértelműen igen és ezt nem szégyen bevallani - a szervezet adrenalin és endorfinválasza kémiailag atyafiságban áll jó pár illegális tudatmódosítóval, közeli rokona a szerelemnek és az eufóriának - sőt a "runners high", vagy a "flow" az maga az eufória teljessége, amit hajszolunk.

Kicsit exhibicionizmus? Talán - ki ne szeretné, ha elismernék, ezzel sincsen semmi baj míg egészséges határok között marad.

Valahol mégis azt gondolom ez egy kiváló terep ahhoz, hogy egyensúlyban tartsa az ember lelkét és életét, ha ismeri a határokat és ha nem más rovására teszi, vagy nem tényleges fizikai menekülésként (igaz ekkor is egészséges és segít megtalálni a helyes utat), futóként inkább csak a határaimat keresem és megpróbálok jobb emberré válni, ez által újraértelmezni jó pár dolgot az életben (mert sokszor szükséges újraértelmezni, újratervezni).

Közben meg nyilván olyan emberekkel kerül a futó kapcsolatba, akikkel megvan a "legkisebb közös többszörös", tehát az alapok ismerősek, sokszor találkozni hasonló indító motivációval és egy alap szellemi tartást eleve feltételez ha valaki tartósan futásra adja a fejét, pedig vagyunk lassúak, gyorsak (relatív), extrovertáltak, introvertáltak, ki lefelé szeret futni, ki felfelé, ki lent van, ki fent, mégis futunk, valahonnan valahová.