A terv túlteljesítése - Korinthosz 80

2018.08.12

Futok az éjszakában, szól a zene, előttem és mögöttem villogó fények és írok, ahogyan szoktam, írom a blogot fejben - éppen azon gondolkozom, hogyan kellene kezdeni - hát éppen így!

A Korinthosz 80 az első komoly aszfaltos ultra futóverseny amelyen részt veszek, nem olyan "éppen, hogy ultra", a szó legjobb értelmében (pl. 50 kilométeres versenyek), igaz még nem 100 kilométer, vagy 12 órás amelyet általában az igazi ultrafutó versenyek belépőjének tartanak, de már közelíti azokat.

A verseny közben jöttem rá, hogy az egyik motivációm éppen az, hogy kiderítsem mennyire van keresnivalóm az ilyen távú futóversenyek világában, azaz, hogy be tudok-e érni a szintidőn belül rendes állapotban, ami feljogosíthat arra, hogy majd megpróbáljak egy szintet feljebb lépni.

A felkészülésről írtam korábban, ennek ellenére nem tudtam, hogyan fogok teljesíteni, ott volt a 11 órás szintidő amely, hacsak nem történik valami rendkívüli, teljesíthető számomra - viszont ott volt az álomidő is, a 9:30-as hivatalos Spartathlon szintidő, erről azt gondoltam, hogy számomra azért még túl komoly feladat. Ennek ellenére még június elején írtam magamnak egy idő és tempó tervet a 9:30-as teljesítéshez, alaposan kidolgozva.

Sokrétű volt a felkészülés, fizikailag és fejben is, amolyan "patikamérleg" dolog volt a tempó megválasztása, hogy elég is legyen, de ne legyen túl gyors, ne "fogyjak el" a végére és persze, hogy mindenekelőtt élvezzem amit csinálok, történjen bármi (arany igazság: "nem fáj, csak másképp jó") és egy ekkora távon nagyon sok minden történhet és történik is.

Csütörtökön délután autóztunk Zsuzsival és Csabival Szálkára, a meseszép Matievics vendégházban (borászat is!) foglalt szállásunkra, itt a megbeszéltek szerint találkoztunk barátainkkal, Csákány Krisztával (többszörös egyéni UB és (eddig) egyszeres Spartathlon teljesítő többek között), férjével Ervinnel és fiukkal Levivel - majd a hétvégére, legalábbis a sport tekintetében "szakágakra váltunk", Kriszta, Csabi és én a K80-on indultunk egyéniben, a szombati Szálka triatlon verseny XL távján pedig Ervin egyéniben, Zsuzsi (kerékpár (90 km és futás 18 km) és Levi (úszás 1,8 km) pedig két fős csapatbanindultak, nálunk így telik egy aktív pihenéssel töltött hétvége:)

Aznap este a helyi - kitűnő konyhájáról híres Horog étteremben kezdtük meg az energiafeltöltést.

Pénteken délelőtt Szekszárdon átvettük a rajtcsomagokat és belehallgattunk a 160 kilométeres távon indulók technikai tájékoztatójába, leginkább az maradt meg bennem, hogy "a kerékpáros kísérők inkább kerüljék ki a Szekszárd - szőlőhegyi szakaszt, mert az az út télen lesiklópályaként is funkcionál, olyan meredek", nos ezt nekünk majd úgy 78 kilométer után kell megmászni, igaz a 160-osoknak meg 3 és 158 kilométer megtétele után oda-vissza....

Kint paradicsomérlelő hőség volt, csak csendes tisztelettel gondoltunk azokra, akik most indultak futva Szekszárdról Bajára, hogy aztán 24 órán belül még vissza is fussanak onnan.

Hazafelé már Ervinék autójával mentünk az enyém pedig Szekszárdon maradt, a rajtcsomaghoz járó ingyenes parkolást biztosító cédulával felszerelve - tényleg mindenre gondoltak a szervezők!

A nap hátralevő részében próbáltam aludni, ami a hőség miatt nem sikerült, így a futócucc újra és újra átnézésével, olvasással és relaxációval (fetrengéssel) múlattam az időt, ez nem is volt annyira egyszerű mert utólag Krisztával és Csabival is egyetértettünk abban, hogy már azt sem tudtuk este nyolckor, hogy melyik felünkön feküdjünk:) Ebéd után viszont szépen tompán elkezdett fájni a fejem, estére már nagyon fájt, két negyed Algopyrint bevettem, ez némileg használt, szerencsére a fejfájás aztán a rajtban elmúlt és nem is jelentkezett többé, valószínűleg a stressz okozta.

Éjjelre kellemesen lehűlt az idő szerencsére, a beígért hidegfront pedig az előzetes elvárásoknak megfelelően csak az északnyugati-északi országrészben okozott zivatarokat.

Fél tízkor végre beöltözhettem futónak, majd Ervin átvitt minket a bajai rajthelyszínre, Zsuzsi is velünk tartott, hogy megnézze a rajtot, hiába próbáltam lebeszélni erről, hogy a másnapi versenye érdekében inkább aludjon minél többet, nagyon sokat jelentett az ő karjaiból beállni a rajtzónába.

Baján hatalmas sürgés-forgás volt már, lepacsiztunk az ismerősökkel, a "győri különítmény" két tagjával, a Rómer futókalandos Hegyháti Mátéval és a többszörös Ironman Petri Krisztiánnal, megtapsoltuk a hőség miatt fél órával kitölt szintidő éjfél előtt már 80 kilométer után forduló 160as indulóit, közöttük a Simonyi Balázs filmjéből ismert Gilles Pallaruelo-t, majd felsorakoztunk a rajtban, vezényszóra mindenki felkapcsolta a fejlámpáját és pontban éjfélkor elindultunk a hosszú útra.

Én kezdésnek "ráálltam" Krisztára, mert az ő tanácsai mögött hatalmas tapasztalat van, közöttük az is, hogy semmiképp se fussam el az elejét.

Egy gyaloghídon át a Petőfi-szigetről átfutottunk a Pandúr-szigetre, hogy az első 10 kilométeres kört itt tegyük meg. Hangulatos útvonalon a folyóparton, nyaralók mellett, majd az erdőben futottunk, a mezőny szépen beállt sorba, nem volt fennakadás az első ellenőrzőponton (CP) sem.

Futok a szigetről már majdnem kifelé, az erdei földút aszfaltra vált a második CP előtt közvetlenül, mikor a pontra és a chipkontrol helyére figyelve belelépek jobbal (mi mással?) egy gödörbe, bicsaklik a bokám, felszisszenek, alig tudok ráállni, besántikálok a CP-hez.

Kicsit kétségbe esem, bevillan egy régebbi bakonyi félmaraton mikor, igaz ennél sokkal durvábban megzúztam a bokámat és még 18 kilométert kellett bicegnem a célig.

Az ultrázás egyik fő jellemzője a folyamatos önmenedzsment két aranyszabállyal, az egyik, hogy "ne ess pánikba", a másik pedig, hogy "oldjad meg a helyzetet". Pillanatok alatt átgondolom, hogy még kipihent vagyok, nagyon időben éreztem meg, hogy megbicsaklik a bokám így azonnal tehermentesítettem azt, nem reccsent, nem roppant, kizárt, hogy ez miatt fel kelljen adnom az első 10 kilométer után.

Az ellenőrzőponton megiszom egy vizet az íjedtségre és felveszek két grissinit az asztalról (totálisan rossz választás!!!) majd megpróbálok futni, kicsit bicegek, próbálom terhelgetni a bal bokámat, egyre jobban megy, haladok előre, úgy 500 méter után a fájdalom elszáll (ebben szerepe van az adrenalinnak is) és újra fel tudom venni a kényelmes "utazótempót", ennek örömére megeszem a grissiniket, morzsalélos és száraz.....le is tüdőzök egy morzsát, ez kb. 10 perc futás közbeni köhécseléssel jár...  Ez a kezdeti bénázás nekem elég az egész távra.

Ismét a Petőfi-szigeten vagyunk, balra a rajt helyszíne, sokan szurkolnak. Elindulunk lassan északi irányba fordulva a Duna töltésén kifelé Bajáról, a 3-as CP-n csak egy pohár vizet iszom, azt viszont személyesen Szabó Béla Wojtek-től kapom meg, nem semmi, ő frissít engem!

Továbbra is Kriszta mögött "utazom", következik a vízmű, majd jobbra kisrepülőgépek, ez csak a futó beszámolókból már ismert érsekcsanádi reptér lehet (köszi a javítást Sipos János!).

Kriszta előttem futás közben tölt be Sponser port a kulacsába, ez már kérem művészet!

A felszerelést igyekeztem én is minimalizálni, így a korábban tervezett futózsák végül nem jött velem, csak a freebelt, ebben van fél liter bekevert Sponser Long energy, két energiazselé, az mp3 lejátszóm, az autóm slusszkulcsa, amit Szekszárdon hagytunk még délelőtt, hogy legyen mivel hazajutnunk a célba érkezés után, egy csomag papír zsebkendő, egy kis csomag nedves törlőkendő és egy zacskóban 10-10 darab só és BCAA kapszula, 50 kilométerre előreküldtem egy fél literre való Sponser port, 4db gélt és egy RedBull-t reggeli kávé helyett.

Mivel csak két gél volt nálam, viszont még kitűnően működött a gyomrom, minden CP-n igyekeztem enni amíg csak lehet.

Hangulatos az éjjeli töltés, körülöttem hasonlóan "nemnormális" futók, akiknek semmi jobb dolguk nem akad egy szép péntek éjszakán, mint, hogy fussanak egy laza nyolcvanast, illetve szépen érünk fel a "mégnemnormálisabb" 160-as mezőny végére, ez a legjobb társaság!

Csupán a fejben felidézett térképre magamat ráképzelve sejtem, hogy hol járhatok,  20 kilométer körül az egyik ponton Kriszta kicsit többet időzik így ellépek, tudom, hogy úgyis utolér előbb vagy utóbb.

Nagyon jól megy a futás, simán erőlködés nélkül tartom a kényelmes 5:20-5:30-as kilométereket, ez elég tartalékot ad az átlagomhoz, hogy minden CP-n eltöltsek pár másodpercet. Futás közben jókat szórakozom az óránként találomra elővett két darab kapszulával, a sókapszula világosabb fehér, kicsit hosszabb mint a BCAA, mindezt persze futás közben fejlámpával kell megállapítanom és cserélgetnem szükség szerint.

Nem bánom, hogy sötét van, gondolatban el tudom képzelni, hogy egy eléggé egyhangú töltésen vagyunk, ahol simán belátni a következő 5 kilométert is, így viszont csak a sok-sok mocorgó fénypötty látszik, illetve nyugatra a felhők mögött némi villámlás.

Az órám szerint egészen 21 fokig hűl a levegő, ideális futáshoz a nappali 34-hez képest, folyamatosan ügyelek a hidratálásra, azaz ennél a tempónál a sapkám schildjéről csöpögnie kell az izzadtságnak, ez úgy 1 liter folyadékveszteséget jelent óránként ilyen hőmérséklet mellett, néha az ízét is ellenőrzöm, kellően sós, minden rendben.

Az ellenőrzőpontokon lecsippantom a chipet, majd gyorsan iszom, általában egy vizet, egy kólát és izót, aminek fajtától függően eléggé rossz íze van, ahol kell a személyzet nagyon készségesen tölti meg a kulacsomat. 

Felkapok két kis darab banánt, kis darab vajas kenyeret, rápakolok olívabogyót, kisperecet, sajtot, kész kulináris élvezet, ennek köszönhetően energetikailag is rendben vagyok.

Nemsokára a Szt. László hídnál vagyunk, 33 kilométert mutat az órám, ráfordulok, jól kivilágított járdán futok, alattam sötétlik a Duna (nem látom de ott kell lennie:)) lekapcsolom a fejlámpát, élvezem, hogy végre tovább látok az orromnál.

A túloldalon a híd alatt újabb CP dél felé veszem az irányt, innen 40 kilométerig és vissza olyan szakasz következik, ahol a mezőny eleje visszafelé, velünk szemben fut, pár kilométer és így is lesz, jön szemben a férfi első helyezett Simonyi Balázs, nem sokkal mögötte a női első Maráz Zsuzsa mögöttük a mezőny eleje (mindketten megőrizték ezt a pozíciót a verseny végéig).

A töltés nyugatnak fordul, majd letérünk balra, Sió zsilip, mélyen alattam zúg a víz,  megcsap a jól ismert "Balaton víz illat", innen már csak két kilométer a keselyűsi fordító CP, az utolsó 200 méteren az út minősíthetetlen állapotú, de erről nem a szervezők tehetnek, csak csoszogok, vigyázok a bokámra nagyon, mert tudom, még egy bicsaklás a verseny végét jelentené.

A keselyűsi CP-n (3:53) kicsit hosszabban időzök, egy fiatal lány megtölti a kulacsomat kérésemre félig kóla-félig víz kombóval, megköszönöm és mondom neki "sztár vagy", mire ő "te vagy a sztár" :) szerintem akkor is ő a sztár!

Elindulok visszafelé, rengeteg futó jön szemben, Kriszta is, intek neki, kevéssel van mögöttem, később Csabival is találkozom. Szedem a lábam tovább, még mindig jönnek szemben és még mindig, ez meglep, gondolkodom, ha a Kriszta előtt vagyok még, akkor azért a mezőny több mint fele biztosan mögöttem van, hát jó, jól érzem magamat, nem vagyok fáradt, már túl vagyok a maratoni távon és még mindig simán 5:40 körüli átlaggal futok, hmm, ez érdekes...

Mindezek tudatában szépen szedem a lábamat tovább, gyors "pisiszünet" is belefér, ennek örülök, mert ez is a jól hidratáltság fontos jele, erről jut eszembe, a töltés aszfaltján láttam pár cikkcakkos több 10 méteren át tartó "nedvességnyomot", hallottam, hogy akik igazán sietnek, azok nem állnak meg holmi kisdolog miatt, hanem sétálva, de menet közben megoldják (csak férfiak persze!!!), a nyomokból ítélve ez tényleg valós információ:)

A töltés szélén néhol villanypásztor (pisiléssel vigyázni!), jobb kéz felől elkezd derengeni az ég, hajnalodik! Az 50 kilométeres CP-n meglepve látom, hogy ott bandázik a Krisztián és Máté is, mögöttem pedig érkezik Kriszta. Közben nyugtázom, hogy az eddigi legjobb 50 kilométeres időmet futottam (4:54).

Megiszom az előreküldött RedBull-t, a Sponsert ott hagyom azzal, hogy adják oda annak akinek kell. Elteszem a géleket, majd a zacskót magammal viszem, hogy a következő, bogyiszlói CP-n ebben adjam le visszaszállításra a fejlámpámat és a láthatósági mellényt.

Bogyiszlóra egy töredezett aszfaltos út visz be, közben teljesen kivilágosodik, az út melletti TSZ-ből ébredezó tehenek figyelnek minket érdeklődve, majd a faluba érve a korán boltba/kocsmába igyekvők is megcsodálják a valahonnan érkező és valahová futó színesbe öltözött embereket.

Bogyiszló előtt már szépen látszanak a szekszárdi dombok, mögöttük egyre sötétedő felhőzet...a tempóm továbbra is rendben van, a szilárd ételről már "lejöttem", marad a banán és a gélek, valamint az örök csodaszer, a hideg kóla és az olívabogyó.

A hat órás futóteljesítményemet is megjavítom, 5 óra 58 perc alatt érek a 60 kilométerhez.

Bogyiszlón tartom a második pisiszünetet, ez is teljesen rendben, persze én nem séta közben oldom meg, hanem elbújok egy bokor mögé:)

Együtt futunk Krisszel és Mátéval a Sió-töltésen, majd a következő CP-nél (62 km) kérek a fejemre egy kis hideg vizet ébresztőként és ellépek, mögöttem felkelt a nap, a Sió ártérben megvilágítja a fákat, gyönyörű látvány, belegondolok mennyire hálás lehetek az életnek, hogy itt lehetek, élvezhetem a hobbimat ezen a szép helyen, küldök is Zsuzsimnak üzenetet, mert már biztosan ébren van és készül az ő mai versenyére, persze tuti rosszul aludt, mert értem izgult. 

Közben bevillan a másik örök érvényű ultrás mondás is, miszerint "-jól vagy? -igen! -nyugi, majd elmúlik!", szerencsére ez a holtpontokra, krízishelyzetekre egyaránt érvényes.

Ezt megerősítendő a töltéskoronán futó út egyre hektikusabb terepviszonyokra vált, mélyebb homok, szűk nyom és kavicsos rész, később frissen kaszált göröngyös-füves szakaszok váltakoznak, folyamatosan kontrollálni kell, hogyan és hová lépek, mert a bokám azért "bejelez" emlékeztetve az éjjeli kis sérülésre, tehát vigyázok rá, lassulok is. A folyamatos figyelem és elemzés fejben is meglehetősen fárasztó.

Számolgatok fejben közben, hogy ezzel is teljen az idő, jó az eddigi út átlagom (6:00), 65 kilométernél vagyok és a következő 15 kilométerre még van két órám, hogy az "álom szintidőn" belül célba érjek...tovább matekozok, sehogy sem jön ki, 2 óra rengeteg 15 kilométerre, de nem 65 lefutott kilométer után ilyen terepen úgy, hogy még a szőlőhegyet is meg kell másznom, közben a töltésről kétszer is le és felfutunk a hidaknál. Persze töltésben mi győriek is nagyon jók vagyunk, így ez is ismerős.

Pár perc agyalás után rájövök, hogy az álom szintidő nem 8:30 hanem 9:30 !!! Tehát még három órám van, na annyi idő alatt pókjárásban is beérek, ki is röhögöm magamat és nem is zavar a lassulásom.

Kriszta be is ér hátulról és szép egyenletes tempóban megy tovább, Krisz is előttem van, Máté és Csabi mögöttem.

Végre Sióagárd, a háttérben szilvalekvár színű az ég, hatalmas lecsapó villám, ki is kapom a fülest és számolok, 25 másodperc után jön a dörgés, szerencsére ez nagyon messze van és nem is nagyon jön közelebb.

Sióagárdon kicsit végre futhatok gyorsabban az aszfalton, majd a Sió másik oldalán indulok visszafelé majd be Szekszárd szélére és indulás fel a Palánki-szőlőhegyre.

Az út első része alig emelkedik, az eső már Sióagárd óta csendesen eseget, nincsen hideg, kellemesen hűt. Az utolsó CP után kezdődik a "hegymászás" 76 kilométernél. A CP személyzete itt is nagyon figyelmes, nevetve mesélik, hogy mi mindent kívántak eddig az ideérő 80as és 160as indulók, ágyat, jacuzzit, masszázst, pszichológust, alagutat, felvonót, kényelmes koporsót (:)!) írják a kívánságlistát, hogy Márkus Öcsi versenyszervező még jobban felkészülhessen a következő évi versenyre:)

A hegymászás és a környezet ismerős, olyan mint Győrújbarát otthon, szurdok, gyümölcsös, szőlők, nyaralóházak. A meredeken "power walk"-ba váltok, egyébként futok, ha lassan is.

A szőlőhegyről lefelé sokszor eléggé meredek a lejtő és az út teknő alakú töredezett beton, itt is nagyon vigyázok a bokámra.

Beérek a városba, futok az út szélén, körforgalmakon, kereszteződéseken át, mindenhol rendőrök, polgárőrök biztosítják az átkelést és mutatják az irányt, megköszönöm nekik. Ez életem leghosszabb 1 kilométere, közben Máté is "lenyom" de ez cseppet sem zavar, kis utcába fordulok, kiabálva kérdezik a nevemet, megkapom a befutószalagomat és a macskaköves úton lekocogok a célba. Közben mint minden hosszabb futásomkor, eszembe jut, hogy soha nem voltam jobb testnevelésből hármasnál, hát, azért legalább futás tekintetében csak kezdek kikupálódni:) 

Ez a bejegyzés már lassan hosszabb lesz mint a futás maga...

A célban gratulálunk egymásnak Krisszel, kicsit nyújtok majd elsétálok a versenyközpontba, itt pacsizom Krisztával és Mátéval, megvártuk Csabit majd még ücsörögtünk jó darabig, míg a bezáró ellenőrzőpontokról visszaérkeztek a leadott cuccaink, közben sajtos-tejfölös-fokhagymás lángost tolunk elsősegélyként.

Szálkára visszatérve végre zuhany, iszonyatosan poros-sáros volt deréktől lefelé minden, fölfelé csak simán büdös izzadt, még szerencse, hogy mindhármunk - - azaz javítom,  csak én és Csabi, mert Kriszta már zuhanyzott és átöltözött:)) - így ültünk autóba, nem volt panasz, egyformán büdös futó nem vájja ki a másik szemét, vagy mi, Kriszta meg elviselte a szagunkat, csak nem volt annyira vészes:)

Délután Krisztával lesétáltunk a Szálka triatlonon résztvevő családtagjainkat frissíteni és buzdítani a futáson, ez további 2x2 kilométert jelentett hegymászással, ami nagyon jót tett, mert a lábam így egyáltalán nem kötött be. Simán megy a gyaloglás, hogy friss vizet vigyek Zsuzsinak körönként, még vizesárkot is ugrok, hogy eljussak egy út széli kútig, örülök, hogy ez is megy:)

Este hétre pedig záróbankettre/vacsorára/eredményhirdetésre voltunk hivatalosak, elképesztő étel-italválaszték várt ránk, felállva tapsoltunk a legnagyobbaknak - Márkus Öcsinek és a szervezőknek a frissítőpontok teljes személyzetének és a helyezetteknek, felemelő volt.

Jót vacsoráztunk beszélgettünk és egyetértettünk abban, hogy nem csak ultra, de teljes hazai "futóverseny" szinten az idei K160/80 teljesen új mércét állított, már az UTH-n láttam, hogyan szerveznek profi világszínvonalú versenyt, de ez itt tényleg az új etalon.

Mielőtt unalomba fulladna ez a meglehetősen hosszú beszámoló, be is fejezem, álljon itt egy száraz adat arról, hogy mit is futottam, nos a vágyálom 9:30-as idő nem kevéssel jobbra, 8:40-re sikerült, ezzel sok mindenre választ kaptam magammal és a futással kapcsolatban, messze túlteljesítettem azt, amit terveztem és valahol még azt is tudom, hogy ha nincsen a boka probléma 10 kilométernél, illetve még okosabban frissítek, akkor akár gyorsulni is tudok, ez jó érzés.

A férfiak között a 26-ik helyen, abszolút 33-ik helyen értem célba még éppen a mezőny első harmadában.

A versenyen 111 indulóból 100 futó ért be a 11 órás szintidőn belül.

A jövő pedig? Három hét múlva visszatérünk a Szőlőskör 50-es távjára, aztán elkezdem megtervezni a jövő évi célokat, annyi biztos, hogy ez egy nagyon jó futás volt, elejétől a végéig élvezetes kaland, egyedülálló élmény, persze rengeteg irányból rengeteg támogatással, amely nélkül nem sikerülhetett volna. Köszönöm elsősorban Zsuzsinak az állandó motivációért, azért, mert töretlenül hitt bennem és a sok jó tanácsért és, hogy végtelen türelemmel viselte és viseli a sok és néha hosszú edzéseimet:)