20 év futás - VUT 2025
Szeptember elején mindig visszaemlékszem az első futásomra, ami immár 20 éve történt a győri püspökerdő Duna-part és erdei utak érintésével.
Mondhatni nem volt egy túl kellemes érzés 200 méternyi futás után teljesen kifulladni - holott ekkoriban sem voltam nagyon rossz kondiban, pl. 100 kilométer bringázás nem okozott gondot, de a futás, a futás az más volt.
Ott nekem kellett vinni mind a 110 kilómat, amit gondos stresszevésekkel raktam össze lépésről lépésre.
A kifulladáskor aztán sétára váltottam és hamar rájöttem, hogy a futás-séta kombinációval azért tudok haladni.
Talán 2-3 kilométeres volt az első "futásom". Aztán kimentem másnap is és már séta nélkül ment.
Egyre jobb élmény lett, főleg a gondolat tisztító énidő hatása miatt, amiből ekkoriban nem jutott túl sok.
Rendszeressé vált, bár célja nem volt még, de itt tudtam átgondolni a dolgaimat és kitalálni, hogy mikor és milyen irányba induljak tovább.
Az első 8 és fél év úgy telt el, hogy a futásaim hosszát csak a töltésen elhelyezett folyam kilométer jelölő kövekkel tudtam követni, a tempót és időt pedig egyáltalán nem is mértem.
A teleket úgy futottam végig, hogy fejlámpám sem volt, töksötétben egyedül a töltésen, esőben, hóban, holdvilágban - ez utóbbi kettőt, főleg ha egyszerre voltak jelen, nagyon szerettem, hiszen éjjel is eléggé világos volt ilyenkor.
Ez alatt a 8 és fél év alatt emlékeim szerint kb. 12 ezer kilométert futhattam, 2014 tavaszán vettem az első futóórámat és kezdtem a Straván rögzíteni a futásaimat, az óta még 40 ezer kilométer került a lábamba, tehát a 20 év alatt az 50 ezer kilométernyi futást már magam mögött tudhatom.
Szeptember végén pedig érkezett a Spartathlon hétvégéje, ezúttal csak nézőként, de nagyon is oda tudtam képzelni magamat, mivel az én vs. Spartathlon meccs jelenleg 1:1-re áll (köszi covid...) ezt a mérkőzést nem hagyom döntetlenen, amíg képes vagyok simán megfutni az UB-n a kvalifikációs időt, addig próbálok kijutni is, szóval Fortuna - pls.
Ahogyan vártam, mivel a hazai kontingens java részben direkt kvalifikáló, gyors lábú futókból állt, valószínűleg az eddigi legjobb teljesítési arány született, 23 futóból 20 beért a szintidőn belül és ahogyan vártam, nem csak a női dobogó lett meg, hanem annak a legmagasabb foka is.
Rég nem látott kellemes futóidő segítette a mezőnyt a verseny során, kellemes hőmérsékletekkel, némi ázással.
Innentől ismét ráfordultam a következő esélyes Spartathlon felkészülésre lélekben.
A futószezonom záróeseménye a tavalyi (Spartathlon helyett) Ultrabalaton Trail után idén az ennél jóval keményebb, Vadlán Ultra Trail lett.
A verseny az UBT-vel egy időben zajlik - egy hegységgel arrébb - a Keszthelyi-hegységben.
Krisztával és Ervinnel utaztam mert Zsuzsi szombaton kajak-kenu bíráskodott, vasárnap pedig az őszi kerti tennivalókat intézte inkább.
Pénteken még sötétedés előtt felvettük a rajtszámokat Cserszegtomajon, aztán a keszthelyi szállás elfoglalása után alaposan bevacsoráztunk a Tompos étteremben.
Szombaton hajnalban Keszthelyen szerencsére nem fagyott, de azért nem volt túl meleg a +6 fok.
Mivel a nap nagy részére napsütés volt várható, késő délutántól pedig felhősödés, ami azt jelentette, hogy este sem fog nagyon lehűlni az idő, a rövidnadrág mellett döntöttem, felülre egy hosszú ujjú felsőt, egy pólót, vékony kabátot és két csősálat vettel (egy a nyakamon, egy a fejemen), ezen kívül persze kesztyűt is, mert a kezem, különösen a bal, 10 fok alatt egyszerűen lefagy.
Sokat nem időztünk a rajtban, már el is jött a hat óra, indulhatott a futás. A falu útjain Csepregi Ákossal váltottam pár szót, majd Krizsán Zsolti érkezett nagy tempóval.
Az erdőbe érve még nem sok látnivaló volt, mert éppen, hogy csak kezdett hajnalodni, inkább a lábam elé néztem.
Előbb az itteni Szent-Jakab úton, majd a kék kereszten futottunk Reziig, itt már kivilágosodott, szépen megjelentek a színek a tájban.
Innen a Rezi-vár tanösvényen és egy eléggé jellegtelen erdészeti úton vitt az útvonal fel a Rezi várba.
A vár előtt egy kis ligetes részen találkoztam a szemben már lefelé futókkal, fent a várban pedig már szépen sütött a felkelő nap.
Innen Zalaszántóra futottunk, a falu körüli réteken minden fehér volt a dértől, még szegény őszi kikericsek is elfeküdtek a fagy hatására.
A fejemen levő csősál is bederesedett.
Ennek ellenére egyáltalán nem fáztam.
A faluban a Kotsy-vízimalom érintése után a Derékhegy mély útjai és szőlői között vezetett az út, ez nagyon hasonlított az itthoni mély utakhoz.
Innen egy ugrás volt a sztúpa. Itt Poelz Anita lőtte a jobbnál jobb képeket a futókról.
A sztúpa megkerülése után előbb északi, majd nyugati irányba tartottam, majdnem Nagygörbőig futva.
Itt a Kovácsi-hegy bazaltfolyosóján át kellett másznom, meg is álltam szorosabbra kötni a cipőmet, mert nem volt könnyű terep.
Innen kiérve aztán visszafordultam keleti irányba és eléggé nehezen futható réteken (sok helyen összetúrták a vaddisznók az utat) át futottam a Bazsi- Zalaszántó országútig.
Közben már annyira melegedett az idő, hogy elraktam a kabátot a zsákba.
A magasfeszültségű vezetékek alatti nyiladékon benéztem egy leágazást, de hamar észrevettem, hogy jelez az óra és még látótávolságban volt a tévesztés helye, futhattam vissza.
Nagyjából torony iránt, nem jelölt utakon másztam fel a várhoz, itt egy kis karkötőt kaptunk, amivel a hegyről lefelé igazolni kellett, hogy valóban jártam fent a várban.
Várvölgyig jól futható hosszú erdei egyeneseken tempózhattam, a falu elején egy maszek frissítőponton töltöttem vizet, majd balra fordulva a falu temetőjén át futottam éppen többekkel, ez is hangulatos volt.
Itt egy érdekes mászás következett, két vízmosta szurdok között húzódó keskeny földgerincen. Fentről aztán szép kilátás nyílt Tapolca és a tanúhegyek irányába, később a lefelén már a Balaton is megmutatta magát.
Válluson volt egy nagy frissítőpont, kicsivel dél után értem ide, már készülődött az innen egy órakor induló 54 kilométeres táv mezőnye a rajthoz.
Amire nem számítottam, még a szintrajz átnézésekor sem, az a Vállus utáni mászás volt a Láz-tetőre.
Ez meredekségre és hosszra nagyjából olyan volt, mint az UTH-n a mászás a Vörös-kőre.
Beletelt egy kis időbe, mire felértem, izzadtam mint a ló.
Gyors lefele után már mérsékeltebb meredekségű, futható felfelé következett, a Szt. Miklós forrásnál is volt egy nem kellő mértékben jelölt leágazás, itt is keresgélni kellett kicsit, hogy merre is kellene menni.
Büdöskúton gyorsan frissítettem, eddigre a rövid táv élmezőnye szépen megelőzött. Itt az aszfaltos úton aztán estem egy nagyot, lenyúzva némi bőrt a tenyeremről. Vissza is vettem a kesztyűt, begyűrve alá egy papírzsepit, hogy fogja a vérzést, egy óra múlva már be is száradt a seb.
Nemesvita és Ederics között értem ki az erdőből, előttem csodás panoráma a tanúhegyekkel, a Balatonnal, Szigligettel és a túlparton Fonyóddal.
Nagyon szép helyen vitt az út a szőlők felett egészen Ederics túlső végéig, ahol aztán jobbra fordulva ismét kezdődhetett a hegymászás.
A hegy tetején futottam egészen Györökig, itt előbb a Batsányi kilátót másztam meg, majd le kellett futni a szép-kilátó parkolójáig, hogy aztán visszamászhassak a Bél Mátyás kilátóig.
Györök hegyi része felett vitt az út Vonyarcvashegyig.
Innen pedig egy hosszú, de jól futható mászás következett vissza Büdöskútra a padkűi kilátó érintésével.
Mivel félúttól rengeteg murvás-köves szakasz volt, eddigre rendesen tele volt a cipőm apró kavicsokkal, amelyek mindig valami rossz helyen kezdték bökni a talpamat, vagy a lábujjaimat.
Kicsit leültem és kiszórtam a kavicsokat a cipőmből, persze az akció után pár száz méterrel reztem, hogy azért maradt pár elbújt kavics a cipőben, de már nem törődtem velük.
Ekkorra kezdett befelhősödni az ég.
Szurdokvölgyeken és vadregényes utakon át ereszkedtem Gyenesdiásig, közben fel kellett venni a lámpát, mert rámsötétedett.
Szépen világítottak alul Keszthely fényei, főleg az itteni óriáskerék, nyugati irányban a naplemente színezte vörösre az eget.
Gyenesdiáson le kellett mászni az itteni Vadlán barlanghoz, aztán onnan fel, majd a kőfejtő felső peremén végig.
A Nagy-Mezőre érve már azt hittem, hogy beérek az itteni, utolsó frissítőpontra, de előbb kellett tenni egy kis karikát a Festetics kilátóhoz.
A pontra valami sziklás vízmosásban tértem vissza, itt aztán volt minden mi szem-szájnak ingere, de én csak marokra fogtam egy nutellás palacsintát, eldöntve ezzel, hogy ennek az energiája elég kell, hogy legyen a hátralevő 10 kilométerre.
Így a nálam levő 20 gélből csak 18-at ettem meg (5 kilométerenként egyet).
Kis mászás következett a sötét erdőben, szépen világítottak az útjelölő prizmák, majd hosszú ereszkedés Gyenesdiásra, aztán Gyenesdiáson már aszfalton rendesen tudtam tempózni.
Következett a keszthelyi körgyűrű, majd egy réten át Cserszegtomaj, ahol persze a fél falut körbe kellett még futni, jó sok mászással, mire végre célba értem.
Nem tagadom, hulla fáradt voltam a végére, kiválasztottam az egyik legnagyobb befutókövet, gondolva az itthoni sziklakert nyersanyag igényére:D
Ettem egy kis gulyást, megtapsoltam a magyar bajnoki eredményhidetést, majd Ervin visszavitt a szállásra.
Összességében elmondható erről a versenyről, hogy méltó a hírnevére, ahhoz képest, hogy mennyit ad, nagyon olcsó is, miközben nehézségben nem sokban marad el az UTH királytávjától.
Szintkülönbségből jóval több van a távban (3234 méter), mint a versennyel egy időben megrendezett Utrabalaton Trailen - az egy laza terep ehhez képest.
A táv második felében ráadásul eléggé sok olyan ereszkedés is van, ami számomra legalábbis már nem futható, érdemes megnézni a szintrajzot.
Mivel rendesen szedtem a lábamat és robotoltam ahol kell, meg felfelé is igyekeztem gyors gyaloglást nyomni ha már a futás nem ment, azért befértem az első egy harmadba, amivel teljesen elégedett vagyok.
Ezzel a versennyel számomra véget is ért az idei szezon, a következő komoly futás majd a február végi BSZM lesz.
